A 13. gyalogezred valamint a 19. tüzérezred maradványaiból a megszálló erőknél visszamaradt katonák életéből

(Csorba József zászlós fotói. Rendelkezésünkre adta unokája Csőke Ildikó)

	Csorba József zászlós	Azonosítótokja a betétlappal

A 13. gyalogezred harcai az Északkeleti-Kárpátokban 1944
(Írta Szarka Levente)

Egy 31 M golyószóró tüzelőállásban

Az 1943-as összevont "M" hadrend a hadtestek számára az ezredek 1 gyalog- és az ikerezredek 1 tartalékhadosztályba való összevonását írta elő. Ennek megfelelően a miskolci VII. hadtestparancsnokság az egri 20. könnyűhadosztályt alakította át 3 ezredes gyaloghadosztállyá. Ezredei a tartalékhadosztállyá alakuló miskolci 19. könnyűhadosztály 13., a megszűnő losonci 21. könnyűhadosztály 23. és az eredetileg is a 20. könnyűhadosztályhoz tartozó 14. gyalogezredek lettek. A Vasváry Frigyes vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló 20. gyaloghadosztály gyalogságának helyőrségei az alábbiak voltak:

Miskolc: 13. gyalogezred-parancsnokság( parancsnok: Kiss Lajos ezredes), 13/II. zászlóalj, 13., 14., 23. árkászszázadok

Rozsnyó: 13/I. zászlóalj

Tornalja: 13/III. zászlóalj

Eger: 14. gyalogezred-parancsnokság(parancsnok: Nickl Károly ezredes), 14/I., 14/II. zászlóaljak

Gyöngyös:14/III. zászlóalj

Losonc: 20. hadosztály-gyalogsági parancsnok (gyalogsági parancsnok:  vitéz Molnár László ezredes), 23. gyalogezred parancsnokság(parancsnok: vitéz Pallós ezredes), 23/I. zászlóalj

Balassagyarmat: 23/II. zászlóalj

Salgótarján: 23/III. zászlóalj.

A gyalogezredek 3500 fős létszámmal bírtak. Egy gyalogezred parancsnokság alá három gyalogzászlóalj, az ezredközvetlen és a csapatvonat alosztályok tartoztak. A zászlóaljak három puskás, egy nehézfegyver századból, a zászlóaljközvetlen csapatvonatoszlopból és távbeszélőszakaszból álltak. A puskásszázadokon belül három puskásszakaszt, egyenként 3 darab 31 M. golyószóróval, egy nehézfegyverszakaszt 2-2 darab 36 M. 20 mm-es nehézpuskával, illetve 5 cm-es 39 M. gránátvetővel és 3 állványos golyószóróval szereltek fel. A nehézfegyverszázad 4 géppuskásszakaszból (szakaszonként 3 darab 7/31 M. Schwartzlose géppuska), aknavetőszakaszból ( 4 darab 8,1 cm-es 36/39 M. aknavető) állt. Az 1943-as összevont "M"hadrend a nehézfegyverszázad páncéltörő ágyús szakaszát (4 darab 3,7 cm-es 36 M.., páncéltörő ágyú) a zászlóalj közvetlenek közé sorolta.

Ezredközvetlen alakulat volt az árkászszázad, az aknavetős század, a páncéltörő ágyús század, a huszár szakasz, és a távbeszélő szakasz. Legnagyobb létszámmal az árkászszázad bírt, állományába 3 golyószórót rendszeresítettek. A páncéltörő ágyús század 6 darab 3,7, és 2 darab 4 cm-es páncéltörő ágyúból állt. Az aknavetős század 4 szakaszába 8 darab 8,1 cm-es 36/39 M. aknavető tartozott. A huszár szakasz 3 darab 31 M. golyószóróval rendelkezett. A távbeszélő szakasznak csak egyéni lőfegyverei voltak. Az 1943-as összevont "M" hadrend az ezredközvetlenek közül mint korszerűtlen alosztályt megszüntette a kocsizó géppuskás századot, a kísérő könnyű ágyús tábori üteget és a kerékpáros szakaszt.

A zászlóalj katonáinak alapfegyvere az 1931/A M. és az 1935 M. ismétlőpuska volt. Ezeknek a fegyvereknek az alapja a Ferdinand Mannlicher által tervezett 1895 M. Mannlicher ismétlő puska, amely Osztrák-Magyar Monarchia fegyveres erőinek a rendszeresített fegyvere volt. Pontos és megbízható lévén, a Honvédség az első világháború után is rendszerben tartotta. Az idő múlásával azonban korszerűsíteni kellett. Az 1930-as évek elején az akkor rendszeresített hegyes csúcsú 8 mm-es 1931 M. lövedékhez kellett a fegyverek töltényűrét feldörzsölni. 1935-ben pedig szinte teljesen áttervezték a fegyvert, így jött létre az 1935 M. ismétlőpuska. Új Mauser rendszerű forgózárdugattyúval és szabadabb látást biztosító íves irányzékkal szerelték fal. A fegyver megállító ereje és lőszabatossága is javult. A német fegyverekkel azonos űrméretre ( 7,92 mm-es Mauser töltény) való áttérésről 1942 augusztus 12-én született döntés. A már rendszerben lévő 1935 M puskákat alakították át, új nevük 1943 M lett. E mellett a csehszlovák és a jugoszláv hadseregektől zsákmányolt Mauser puskák is számba jöttek az átfegyverzésnél. A németektől is jelentős mennyiségű 1898/40 M Mauser puska érkezett. Ezen utóbbiak nagy részét Magyarországon szerelték össze. Ezeket a fegyvereket azonban elraktározták, illetve nem harcoló alakulatoknak adták ki. Ennek oka az volt, hogy bizonyos seregtesteket egyszerre szeretek volna Mauser töltényes fegyverekre átfegyverezni, mivel a többféle űrméret megnehezítette volna a lőszerutánpótlást. A Mauser töltényes fegyverek 1944 áprilisában az állomány 39%-át tették ki. A magyarországi harcok folyamán Mauser puskák is kerülhettek harcoló alakulatokhoz, így valószínű, hogy a 20. gyaloghadosztály alakulatainál is megtalálható volt. A géppisztoly pisztoly töltényt tüzelő sorozatlövő fegyver. A háború folyamán azonban a helység- és közelharc egyik alapvető fegyvere lett. A kis teljesítményű pisztolytöltény miatt a géppisztolyt Magyarországon a karhatalmi erők részére szánták. Az 1930-as évek elején a Belügyminisztériumnak vásároltak néhány Bergmann géppisztolyt. A háborút megelőző évek tapasztalata késztette a magyar katonai vezetést álláspontja feladására. Az első magyar gyártmányú géppisztoly 1939-ben készült el és 1939 szeptember 11-én került rendszeresítésre. A háború folyamán a Honvédség végig géppisztoly hiánnyal küzdött. A Donhoz kivonuló csapatokat a németek látták el 40 M. Schmeisser géppisztolyokkal. 1944-ben már nem volt német "beszállítás", így a csapatok főleg magyar gyártmányú 39 M. Király géppisztollyal voltak felszerelve, bár a 40 M. Schmeisser is megtalálható volt. A kettő közül a Schmeisser volt a könnyebb és a nagyobb tárkapacitással rendelkező. A német géppisztoly javára volt írható, hogy jobban viselte a mostoha körülményeket és szerkezete is jól bírta a háborús pótanyagok alkalmazását. A Király Pál által tervezett magyar géppisztoly a próbalövészeten ért el jobb eredményeket német vetélytársánál. A géppisztolyok problémája volt, hogy a szovjet mesterlövészek könnyen felismerték a velük felszerelt szakasz és rajparancsnokokat. A magyar Király géppisztoly nagy előnye, hogy a tervezéskor előírták, hogy karhatalmi feladatok esetére a fegyvernek "tekintélyfenntartónak" kell lennie, ezért puska alakúra tervezték. A szuronyos, fatusás ( a Schmeisser behajtható válltámasszal rendelkezett ) géppisztoly nem rítt ki a puskás csatárok közül. 1943-ban a Királyt áttervezték és megszületett a 43 M. Király géppisztoly, amit csak 1944 januárjától gyártottak. Fa tus helyett már ez is behajtható válltámaszos volt. A nyilasok ebből nagyobb mennyiséget foglaltak le a pártszolgálatosok számára, ezért a harcoló csapatokhoz csak kevés került. A harcokban főleg a 39 M. és a 40 M Schmeisser, géppisztolyokat használták. Kis mennyiségben zsákmányolt szovjet 41 M. PPS géppisztolyt is alkalmaztak, ez nagy tárkapacitása miatt volt félelmetes fegyver, de célzott lövés leadásához nem lehetett biztosan fogni.

A beosztásuknál fogva puskával nem rendelkezők számára pisztoly volt rendszeresítve. A Honvédség rendszeresített pisztolya a 37 M. öntöltő pisztoly volt. Azonban ebből is hiány mutatkozott, mivel a géppisztolygyártás felfuttatása a pisztolygyártás rovására történt, így a 29 M. öntöltő pisztoly is megtalálható volt a csapatoknál. A pisztolyt közelharcra és önvédelemre használták. Élő célok ellen 50 m-ig volt hatásos. A haditapasztalatok azt mutatták, hogy a törzsek, parancsnoki szakaszok, a távbeszélő alakulatok, a tüzér és páncéltörő alakulatok legénysége a rendszeresített pisztoly mellé igyekezett puskát is szerezni. A puskával messzebbről felvehették a harcot az ellenséggel. Nem utolsó szempont volt, hogy a szovjet mesterlövészek a pisztollyal felszerelteket automatikusan tisztnek nézték és igyekeztek minél hamarabb harcképtelenné tenni őket.

Minden gyalogosraj rendelkezett egy 31 M. golyószóróval. Pontos fegyvernek bizonyult, alkalmas volt sorozat és egyes lövés leadására is. Hibája, hogy 31 M. 8 mm-es peremes lövedék használata bonyolulttá tette, ezért módosításokat kellett rajta végrehajtan. A gyalogos századok nehézfegyverszakaszai is ezt a golyószórót alkalmazták nehézállványon. 38 M. nehézállvánnyal és körcélgömbbel csapatlégvédelmi feladatra is alkalmas volt.

A nehézfegyverszakaszok rendelkeztek 2 darab 20 mm-es 36 M. Solothurn nehézpuskával. Ezek a fegyverek könnyen páncélozott célok és nehézfegyverfészkek kilövésére szolgáltak. Tömege 45 kg volt, szállításkor a 10 kg-os csövet leszerelték a 35 kg-os puskáról. A nehézpuska továbbítása taligán történt. Gyenge páncélátütő képessége miatt 1943-tól a HM nem rendelt több darabot, így kihalásra ítélték. 1944-ben már 400 darabos hiány volt belőle.

A nehézfegyverszakaszok fegyvere volt az 5 cm-es 39 M. gránátvető. Ez a kézigránátnál nagyobb gránátok kis távolságra történő hajítására szolgált. Gránátjai nagy repeszhatása miatt főleg fedetlen és könnyen fedett élő célok ellen alkalmazták. 1 kg-os gránátját közel 1 km-re tudta elhajítani. A lőtávolságot a cső emelésével és süllyesztésével, valamint a lőporgázok elvezetésével szabályozták.

A zászlóaljak nehézfegyverszázadaihoz volt beosztva a 12 darab géppuska. Ezek 7/31 M. Schwartzlose típusúak voltak. Az 1907-es tervezésű vízhűtéses géppuskák az I. világháborúban jól szerepeltek. Jobb híján a Honvédség a II. világháborúban is használta. 1931-ben esett át korszerűsítésen, de ennek ellenére a ’40-es évekre már elavult volt. Hátránya volt bonyolult szerkezet és a nagy tömeg. Külön málháslovon szállították, az állványtól különválasztva. Tűzkésszé tétele is sok időt vett igénybe. Nagy tömege miatt gyakran hagyták hátra a sietve visszavonuló csapatok. A német hadsereg 34 M. és a felváltására tervezett 42 M. egyesített géppuskákat használta. Ezek léghűtésesek voltak, ennél fogva tömegük is kisebb volt. A villaállvánnyal golyószóróként, háromlábú állvánnyal nehézgéppuskaként alkalmazták. A Honvédség megvette a 42 M. "villámgéppuska" licencét, de gyártásra már nem került sor. A hiányok pótlására pedig 2000 darab 34 M. géppuskát is vásároltak. A magyarországi harcok során ezek a fegyverek is előfordultak a hadosztálynál.

A nehézfegyverszázad és az ezredközvetlen aknavetős század 36/39 M. 8,1 cm-es aknavetővel rendelkezett. Az aknavető meredek röppályájú fegyver, a gránátvetőkhöz hasonló. Feladata a fedezékek, terephullámok mögötti célok, illetve a fedett célok leküzdése. A 36/69 M. aknavető közel 4 kg-os gránátját 6200 méterre volt képes kilőni. A kor követelményeinek megfelelt. A szállítása talicskán történt, a peremvonalban pedig részekre bontva mozgatták.

A zászlóaljközvetlen páncéltörőágyús szakasz és az ezredközvetlen páncéltörőágyús század német gyártmányú 36 M. 3,7 cm-es illetve ennek a Honvédségnél rendszeresített 4 cm-es páncélgránátra áttervezett változatával, a 40 M. páncéltörő ágyúval volt felszerelve. Ezek 1941-ben a szovjet T-34 és KV-1 harckocsikkal szemben hatástalannak bizonyultak. Rendszerben tartásuk mellett szólt, hogy 1944-ig korszerű páncéltörő fegyverre cserélésére nem volt mód, valamint az, hogy nagy pontossága miatt alkalmas volt fedezékek rombolására, nehézfegyverfészkek és élő célok kilövésére. 1943-tól a németek különleges, űrméret feletti páncélromboló lövedéket terveztek hozzá, amit a magyarok is átvettek és a 40 M. páncéltörő ágyúhoz is rendszeresítették áttervezve. A gránátot a csőre húzták rá, a gránát a csövön kívül maradt. Vaktöltény elsütésével a csőben keletkező nyomás a gránátot kilőtte. Hátránya a bonyolult újratöltés(az újratöltéshez ki kellett mozdulni a lövegpajzs mögül), valamint a pontatlanság (a gránát így nem megy végig a huzagolt csövön). Ezzel a megoldással is csak 250 m-ig voltak alkalmazhatók. Egy visszaemlékezés szerint a 23/II. zászlóalj állományában még belga eredetű 47 mm-es páncéltörő ágyú is volt. A korszerűsítés jegyében tervezték az ezredközvetlen páncéltörő ágyús századok 7,5 cm-es 40 M típusú páncéltörő lövegre való átfegyverzését.

Az ezredközvetlen huszárszakasz fegyverzete a 31 M. karabély volt. Ez csak a csőhosszban tért el a gyalogság puskájától.

A gyalogezredek kiképzettsége komoly hiányokat mutatott. A kiképzésből hiányoztak a nagy, hadosztály szintű gyakorlatok, így a tüzérséggel való együttműködést sem tudták gyakorolni. Morálisan is rossz volt, hogy a katonák a fronton látták először, hogy mire képes a tüzérség. A páncélosok elleni harc volt a gyalogság legnagyobb gyengéje. A kiképzésen a katonák csak vászonból készült harckocsi makettel gyakorlatoztak, amely nem tudta azokat a hanghatásokat szimulálni, melyeket egy igazi. Kívánatos lett volna legalább egyszer bemutatni, milyen is az mikor egy "tüzet okádó acélszörny" közeledik az állások felé. Sok katona a fronton találkozott először harckocsival, de főleg nem sajáttal. A korszerű páncéltörő fegyverek és a páncélosok elleni harcra való kiképzés hiánya a Honvédséget végigkísérte a háború végéig. Ezek a hiányok főleg az ország rossz gazdasági helyzetéből adódtak. Rengeteg pénzt emésztett volna fel egy hadosztály szintű gyakorlat amiben tüzérség, esetleg páncélosok és repülők is részt vesznek. A gyakorlatok kis mérete miatt a Honvédségnél a doktrínerség kezdett elterjedni. A korábbi évek haditapasztalatait is alig sikerült beépíteni a gyalogsági kiképzésbe. 60 év távlatából könnyen tűnhet úgy, hogy a Honvéd vezérkar szinte csak a páncélosok és a repülőcsapatok fejlesztésével foglalkozott.

A német gyalogezredekkel összehasonlítva a magyar ezredek gyengébb tűzerővel rendelkeztek. A német gyalogezredek rendelkeztek egy gyalogsági löveg századdal. Az 1944-es szervezési forma szerint 6 darab 7,5 cm-es könnyű gyalogsági löveggel rendelkeztek. Ezért a német ezredek nem szorultak mindig tüzérségi támogatásra. A páncélelhárítást 7,5 cm-es 40 M. ( német megnevezése PAK 40 ) páncéltörő ágyúval, a Panzerfaust és a Panzerschreck típusú rakétavetőkkel képesek voltak megoldani. Az ezredközvetlen páncélvadász századok pedig különleges páncélos elleni közelharckiképzést kaptak. Különleges páncélrobbantó gránáttal, tapadó és tányéraknával vették fel a küzdelmet az állásokba betörő harckocsikkal. Az 1944-es nyári harcok folyamán a 20. gyaloghadosztály néhány embere is megkapta ezt a kiképzést. De megfelelő eszköz csak kevés állt rendelkezésre és a hadi események miatt tudásukat sem tudták tovább adni. Bár zászlóaljanként szerveztek 1-1 páncélromboló szakaszt, Panzerfaustokkal felszerelve.

A magyar gyalogság bevethetőségének korlátait az 1. hegyidandár parancsnokának, Lóskay Ferenc vezérőrnagynak a visszaemlékezése tárgyalja részletesen. Szerinte a gyalogságot sikerrel csak a Kárpátok hegyes-erdős előhegyei közt lehet bevetni támadó hadműveletben. Ennek oka az, hogy a hegyes-erdős terepen az ellenséges páncélosok nem tudnak manőverezni és a kis látótávolság miatt a Honvédség gyenge páncéltörő fegyvereit is sikeresen lehet alkalmazni ellenük. A zárt lombkoronák miatt az ellenséges légifölény hatása is csökken. A magyar gyalogság "kényes mint a herendi porcelán", ezért nem szabad 5-8 km-nél távolabbi támadási célokat kijelölni, mert a legkisebb partizán megmozdulás is pánikot idézhet elő.

Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke viszont a gyalogság-hibás-lerohanó taktikáját ítélte el. A korábbi években is megmutatkozott, hogy egyes parancsnokok embereikkel belerohamoznak még a tisztázatlan helyzetekbe is, mellőzve mindenféle felderítést. Szombathelyi szerint ezen első világháborús módszer helyett a gyalogság nehézfegyvereire támaszkodó módszeres, előrenyomulást kell alkalmazni. Harchelyzetben viszont gyalogsági nehézfegyverek korlátozott lőszerkiszabata nem tette ezt lehetővé.

A Vörös Hadsereg ezzel szemben nagyon intenzív felderítő tevékenységet folytatott. Különlegesen képzett, géppisztolyokkal felszerelt felderítői gyakran szivárogtak át a magyar vonalakon. A szovjet utászok, pedig éjszakánként az állások előtt lévő aknamezőket térképezték fel és hatástalanították. A szovjetek nem ódzkodtak az éjszakai harctól, hiszen a rossz látási viszonyok miatt a kis távolságból folyó harcban, még számbeli hátrány esetén is előnyben voltak géppisztolyaik miatt. Támadáskor a beszivárgott szovjet felderítők igyekeztek pánikot előidézni oldalazó, vagy hátulról jövő intenzív tüzeléssel, esetleg csak hirtelen felbukkanásukkal, tudván, erre a magyar gyalogság nagyon rosszul reagál.

Az első világháborús tapasztalatokkal ellentétben a magyar ezredeknél nem volt meg az ellenséges állásokba való betörésre, rajtaütésre szervezett rohamszázad. Ezek csak ideiglenes jelleggel álltak össze, az ezredek hadrendjébe nem tartoztak. A 13. gyalogezred a doni harcok alatt szervezett rohamszázadot a 13/I zászlóalj katonáiból, akik még a Don túlpartján is hajtottak végre sikeres vállalkozásokat. A német hadseregben léteztek külön műszaki és rohamkiképzést kapott úgynevezett rohamutász ( sturmpioneer) zászlóaljak.

Mindhárom gyalogezred megjárta a "doni poklot" de a nagy veszteségek miatt csak kevés olyan tiszt és katona maradt aki a tapasztalatait át tudta adni.

A keleti arcvonal közelsége miatt a már Kárpátokba felvonult 16., 24. gyaloghadosztályok és a 2. hegyidandár mellé a Fővezérség március 11-én elrendelte a 2. páncéloshadosztály és az 1. hegyidandár mozgósítását. Március 19-én a németek megszállták az országot, a Honvédség alakulatait a laktanyákba kényszerítették. A 2. páncéloshadosztály meg sem kezdhette a felvonulást, és a Galíciában már harcban álló megszálló hadosztályok tüzérségének megerősítésére szánt tüzérségi löveganyag sem indulhatott el időben. Az 1. hadsereg parancsnokság pedig nem tudta elfoglalni a kárpáti törzsszállását. Ennek következménye az lett, hogy a magyar csapatoknak a határra való felvonulása elhúzódott.

A német megszállást követően a VII. és a VIII. megszálló hadtestek harcvezetés tekintetében a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe kerültek, míg a Kárpátokba felvonult részek bevetéséről továbbiakban a német hadvezetés döntött. Hitler április 26-án táviratban intézkedett a Kárpátokban állomásozó, azóta az 1. hegyidandárral és a 2. páncéloshadosztállyal kiegészített erők bevetéséről. A tervek szerint a magyar csapatoknak a Stanislau térségébe visszaszorult VII. megszálló hadtest jobbszárnyán a Kárpátok és a Dnyeszter között korlátozott támadással helyre kellett állítani a kapcsolatot a német Észak-Ukrajna és Dél-Ukrajna Hadseregcsoportok között. A támadó csapatok a magyar 1. hadsereg parancsnokságnak lettek alárendelve. A csapatok vezetését alacsonyabb szinten a magyar VI. és a német XI. hadtestparancsnokság látta el. A már Galíciában küzdő VII. megszálló hadtestet is az 1. hadseregnek rendelték alá.

Az 1. hadsereg parancsnoka Náday István vezérezredes kizárólagos feladatának csak a Kárpátok védelmét tekintette, nem akarta csapatait a galíciai lankás, dombos terepen ellenséges harckocsi-támadásnak kitenni. Lemondását követően az 1. hadsereg parancsnokságát Lakatos Géza vezérezredes a magyar megszálló erők addigi parancsnoka vette át.

A főirányban a német XI. hadtest csapatai ( a magyar 2. páncélos hadosztály és a 2. hegyidandár ) április 17-én indították meg a támadást Solotwina térségéből kiindulva Nadvorna, Delatyn és Kolomea irányába. A támadáshoz később az 1. hegyidandár és a 24. gyaloghadosztály erői is csatlakoztak. A balszárnyon a VII. hadtest 16. gyalog- és 18. könnyűhadosztálya indult meg Stanislau-Bohorodczany térségéből. Nekik Ottynia és Obertyn helységeket kellett elérniük. A VI. hadtest csapatai ( a március 22-én mozgósított 25. gyalog- és 27. könnyűhadosztályok ) pedig Kolomea dél-Kosow-Kuty vonal elérésére kaptak parancsot.

A támadás első napján Tlumacz térségében, a hadsereg bal szárnyán értek el a támadó csapatok komolyabb sikereket. A második napon a 16. gyaloghadosztály egységei a hadseregközvetlen műszaki alakulatok segítségével hídfőt létesítettek a Dnyeszter bal partján. Bár a folyó vízállása magas volt, a kapcsolatot sikerült felvenni a folyó bal partján harcoló német 1. páncélos hadsereggel.

A támadás első szakaszában a magyar csapatok az 1. Ukrán Front utóvéd egységeivel kerültek harcérintkezésbe. Április 19-től viszont már a 4. gárda harckocsihadsereg és a 18. összfegyvernemi hadsereg egységei álltak a támadók útjába, ezért a támadás vesztett lendületéből. Április 30-tól a súlyos harcokba már német egységek is bekapcsolódtak, ennek ellenére a támadás lendületét már nem, sikerült visszanyerni, május elejétől az arcvonal állandósult.Az eredetileg kijelölt célokat nem sikerült elérni, de az összeköttetést sikerült helyreállítani a Galíciában harcoló német 1. páncélos és a Romániában küzdő német 8. hadsereg közt.

A 20. gyaloghadosztály mozgósítására március 22-én került sor, a 25. gyalog- és a 27. könnyűhadosztályokkal együtt. Hadiállományúra emelt alakulatok kiszállítása azonban még váratott magára. Az idő összeszoktató gyakorlatokkal és a tartalékosok felszerelésével telt. Megkezdődött a lovak bevonultatása is. A lovakra aránylag sok időt kellett fordítani, mert ki kellett ismerni őket. Ferencsin Imre szerint az egész egy lóvásárra hasonlított.

A hadműveleti területre induló csapatokat mozgósítási körleteikbe vonták, a laktanyákban csak a kis létszámú pótkeretek maradtak.

A 20. gyaloghadosztály kiszállítása április 16-án kezdődött. A szállítmányok fedőneve "Ottilia" mozgás volt. A kiszállítás 100 tengelyes szerelvényeken történt. Az első napon az egri 14. gyalogezred és a gyöngyösi 20. tábori tüzérosztály részei, a hadosztályközvetlenek közül pedig az ellátószervek első része és a 20. híradó zászlóalj 2., rádiós százada. Április 17-én a 14. gyalogezred és a 20. tüzérosztály utolsó alakulatai is útba indultak. Április 18-án és 19-én a miskolci 13. gyalogezred, a szintén miskolci 19. tábori tüzérosztály vagonírozott be és indult útnak. Április 19-től 21-ig tartott a losonci 23. gyalogezred és a 21. tábori tüzérosztály útba indítása. Április 22-én a 77. tábori tüzérosztály és az V. gépvontatású tüzérosztály(!) rakodott be. A hadosztály közvetlen alakulatainak berakodása április 24-ig tartott.

A csapatok búcsúztatása az 1942-es doni hadszíntérre való induláshoz képest szerény volt, hiszen ekkor már megkezdődtek a Magyarország elleni angolszász légitámadások. A búcsúzáskor a csapatokat a hozzátartozók kísérték az állomásig. Tiszteletüket tették a magasabb parancsnokságok képviselői és az adott megyék és városok vezetői.

Az útbaindult szerelvények Galántán és Szencen át léptek ki az országból. A végszállítmány április 25-én hagyta el az ország területét.Onnan a Vág völgyén át érték el a Kárpátokat. A magyarországi és szlovákiai falvakon, városokon áthaladó katonavonatokat a helyi magyar lakosság lelkes integetése kísérte. A szlovák lakosság részéről néhány, a magyar katonák halálát kívánó megjegyzés is elhangzott, de incidensre nem került sor.

A 13/III. zászlóalj szerelvényét április 22-én nem sokkal 14 óra után négy szovjet repülőgép támadta meg, mikor az a Bukaczowce melletti pályán várakozott. A légitámadás során több kisméretű légibomba találta el a vonat légvédelmi géppuskával ellátott kocsiját. A támadás során Gál József, Hornyán Pál, Baffi János, Bukovinszki István és Jakab Szilárd honvédek életüket vesztették. A zászlóalj orvosa is megsebesült, ezért a sebesülteket a közeli német tábori korházba szállították. A sebesült lovakat sajnos le kellett lőni és a szétfutott honvédek összeszedése is sok időbe került.

A 20. gyaloghadosztály úti célja és kirakodó körzete a galíciai Skole és Bolechow volt. Április 23-án a 20. gyaloghadosztály a német 1. páncélos hadsereg alárendeltségébe lépett, így a kirakodó körzet Halicz lett.

A kirakodást Lemberg és Stanislau közt kezdték meg. A megváltozott kirakó körzetbe április 23-ig a hadosztályparancsnokság, 2 gyalogezred, 2 tüzérosztály, a felderítő osztály, az utász zászlóalj és a híradó zászlóalj érkezett be. A gyalogezredek és a korábban másutt kirakott részek hosszas gyalogmenet után érték el Haliczot. Április 23-án a 14. gyalogezredet érte légitámadás, 5 halott és 10 sebesült volt a véres veszteség.

A jelentések szerint április 26-án azonban már a hadosztály egésze megérkezett, ezért a felettes német parancsnokság Toustobaby térségébe vonta előre. A jelentés valószínűleg csak a harcoló alakulatokra vonatkozik, hiszen a kirakó körzetet a szállítmányok 3-4 nap alatt érték el és a 20. gyaloghadosztály végszállítmánya csak április 24-én futott ki a berakó állomásról.

A hosszadalmas kiszállítás miatt a 20. gyaloghadosztály nem vett részt az 1. magyar hadsereg támadásában, ráadásul április 23-án német alárendeltségbe került, így az 1. német páncélos hadsereg arcvonala mögé került. Az arcvonalak a német-magyar támadás leállítása után megmerevedtek. A német és magyar csapatok igyekeztek minél jobb, tagoltabb védőállásokat kialakítani, így készülvén a közeledő szovjet offenzívára. Ezen helyzetben a 20. gyaloghadosztály katonáira is az állásháború várt.

Toustebaby térségében gyülekező 20. gyaloghadosztály május elején az arcvonal mögött kiképzést folytatott. Az arcvonalba elsőként a 14. gyalogezred indult április 29-én. A német LIX. hadtestparancsnokság terve az volt a magyar gyaloghadosztállyal, hogy először ezredenként veti be őket valamelyik német hadosztály arcvonalán, így a csapatok kellő harci tapasztalatot szereznek egy már szintén kipróbált német parancsnok keze alatt. A 14. gyalogezredet egy tüzérosztállyal és a 20. felderítő osztállyal erősítették meg. Buczacztól 20 km-el délre kerültek bevetésre. A terv az volt, hogy a 14-eseket majd a hadosztály többi gyalogezrede váltja le.

A 20. gyaloghadosztály parancsnoksága Potok Slotyban rendezkedett be. Április végén a németek a 13. gyalogezred parancsnokát, Kiss Lajos ezredest egy gyakorlat megtekintésére invitálták. A gyakorlaton résztvevő német zászlóalj szovjet állások megtámadását imitálta erős aknavető támogatással. Az aknavetősök igyekeztek közvetlenül a támadó gyalogság elé célozni, fedezékbe kényszerítve a "szovjeteket". Az aknavetők megfigyelője azonban nem vette észre, hogy a támadók belerohantak az aknatűzbe és csak a nagy kiabálásra szüntették be a tüzet. Német szokás szerint a gyakorlat éles lőszerrel folyt így több katona megsebesült. A gyakorlatot azonnal lefújták.

Május 4-től a 20. gyaloghadosztály erői már az első vonalba indultak. A hadosztály alkalmazása két csoportban történt. A hadosztályparancsnok mint harccsoportparancsnok vezetése alatt a . a 14. gyalogezred és a 13. gyalogezred egy zászlóalja a megfelelő tüzérségi részek és a felderítő osztály a német 96. gyaloghadosztály arcvonalán kerül bevetésre. A 13. gyalogezred két zászlóalja a 96. gyaloghadosztály tartalékát képezte. A német 96. gyaloghadosztály a Dnyeszter és a Strypa folyók mentén foglalt állást. Tőlük északra a német 208. gyaloghadosztály alárendeltségében a 23. gyalogezred ment állásba. Mint később kiderült, a német alárendeltségnek jó oldala is volt. A támogató német tüzéreknek jóval több lőszer állt rendelkezésre, mint magyar társaiknak, ezért hathatósabb támogatást tudtak adni a losonci ezred katonáinak.

Május 1-én a hadosztályparancsnokságon tiszti gyűlésre került sor. Az ezredparancsnokok panaszkodtak az állandó szovjet zavarórepülésekre, a gyenge minőségű német ellátásra és a rossz terepviszonyokra.

A mindennapok elég egyhangúan teltek. A 23/II zászlóalj az arcvonal mögött rekedt szovjet katonákat szedte össze és az állások kiépítésén dolgozott. A 13/III zászlóalj katonái pedig a Dnyeszter partjára jártak gyűjtögetni, ugyanis az szovjetek az áprilisi visszavonuláskor a folyóba dobálták a fegyvereiket. Mivel a folyó vize leapadt a zászlóalj katonái egy 12 cm-es szovjet aknavetőt és több PPS géppisztolyt "zsákmányoltak" rengeteg lőszerrel. A talált lőszer mennyiségére utal, hogy a szovjet aknavetőre ötször annyi lőszer jutott, mint a zászlóalj magyar aknavetőihez.

A 20. gyaloghadosztály helyzetében május 18-án állt be kisebb változás. A hadosztály sávhatára délen Uniz és Wozilow lett (mindkettő a Dnyeszter mentén), míg Északon Duliby és Skokow északi része. A hadosztály zöme ekkor került arcvonalba. Északon a 23. gyalogezred még mindig a 208. német hadosztálynál, Borossewo és Skolow északi vonalán, a 14. gyalogezred Beremiany és Uniz között, a 13. gyalogezred pedig a Dnyesztre kanyarulataiban ment álllásba. A legnehezebb helyzetben a 13-asok voltak, mivel ők a Dnyeszter kanyarulataiban, "hurkáiban", valamint a Dnyeszter és a Strypa összefolyásánál ásták be magukat. Az össze-vissza kígyózó arcvonalba itt több helyen beláttak a szovjetek a túlparti szomszédos dombokról. A helyzet Uniz és Hubia közt volt veszélyes, valamint a Luca-i átkelőnél. Ezeken a pontokon több rajtaütés érte a miskolci gyalogezred katonáit. Az 57. utász zászlóalj igyekezett ezeken a szakaszokon műszaki zárakat kiépíteni a beszivárgó szovjetek ellen. A helyzetet Kemenes százados vezette üteg átcsoportosításával sikerült megoldani. A tüzérség jelenléte elbizonytalanította az ellenséget. A hadosztály sávjában volt még három német zászlóalj is.

A május 6-i létszámjelentésben a 20. gyaloghadosztály állományában hatvan könnyű és hat nehéz páncéltörő ágyú szerepel. A hat nehéz páncéltörő ágyú német átadásból származott, nem tudni, hogy valamelyik ezredközvetlen páncéltörő ágyús század kapta, vagy hadosztályközvetlen ként alkalmazták őket. A 13. gyalogezred páncéltörő ágyús százada épen Esztergomtáborban volt ahol az április 13-i parancs értelmében 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúkkal szerelték fel őket. A parancs értelmében előreláthatólag május 2-ig tartózkodtak volna a kiképzőtáborban. A század állományába 1 oldalkocsis-, 3 szóló- motorkerékpár, 9 Botond tehergépkocsi lövegvontatásra, 1 Botond lőszerszállításra (összesen 10), 9 darab 7,5 cm-es 40 M páncéltörő löveg tartozott. A század létszáma 4 tiszt és 134 fő legénység, fegyverzetük a lövegeken kívül 46 pisztoly, 18 géppisztoly. 83 puska, 9 golyószóró volt. A kiszolgáló járművek később 22-re növelték a század gépjármű állományát. A parancs értelmében a 3,7 és 4 cm-es lövegek a századnál maradnak a veszteségek pótlására. A 20. gyaloghadosztálynál lévő hatvan könnyű páncéltörő löveg azt jelenti, hogy a feleslegessé vált lövegekből újra felállították a 13. gyalogezred páncéltörő ágyús századát amely az ezreddel együtt került hadműveleti területre, míg az eredeti páncéltörő ágyús század Esztergomtáborban volt átfegyverzésen.

A 20. gyaloghadosztály vesztesége május 18-ig 18 hősi halott, 76 sebesült, 2 fogoly és 1 eltűnt volt.

A magyar katonák hamar berendezkedtek a németektől átvett állásokban. A mindennapokat néhány zavarórepülés, belövések, orvlövészek tevékenysége jellemezte. A magyar katonák morálját rontotta, hogy az aknavetőkhöz és a lövegekhez a lőszerkiszabat alacsony volt ezért nem tudnak megfelelő választ adni a szovjet tüzérségi tevékenységre. Ellenséges és saját vállalkozásokra is sor került. Mivel a szovjetek is észlelték, hogy új ellenség vonult fel velük szemben, információszerzés céljából már május 5-én két vállalkozást intéztek a magyar csapatok vonalai ellen. Ezeket május 18-ig még öt követte, amit minden esetben sikerült a magyar csapatoknak visszaverni. Magyar részről, két vállalkozás indult, melyekben 3 fő saját sebesült mellett az ellenségnek kb. 40 halottnyi veszteséget okoztak, 65 foglyot ejtettek, 6 géppuskát, 45 géppisztolyt, 15 puskát zsákmányoltak. A hadosztály arcvonalán aránylag nyugalom volt. A területet a magyar katonák a Dnyeszter és a Strypa összefolyása miatt csak "büdös saroknak" nevezték. A szembenálló szovjet erők főleg büntetőalakulatok voltak, moráljuk alacsony volt.

Május hátralévő része is hasonlóképpen telt. A magyar katonák 11 alkalommal hajtottak végre rohamcsapat vállalkozást. Ezek közül az egri 14/II zászlóaljé volt figyelemre méltó, ugyanis. a rohamcsapatnak sikerült betörnie az ellenség főellenállási vonalába és ott egy géppuskafészket kiemelnie. Május 20-án a balassagyarmati 23/II zászlóalj katonái is vállalkozáson voltak, veszteséget nem szenvedtek. Május 31-én a Luca-i átkelőnél a 13. gyalogezred jobb szárnyát (valószínűleg a 13/I zászlóaljat) éri erős tüzérségi tűz, mely után szovjet gyalogság zúdul a magyar zászlóaljra. A támadást sikerül visszavernie a miskolci gyalogezred katonáinak. A 20. gyaloghadosztállyal szemben már 10-12 ellenséges zászlóalj sorakozott fel és a szovjet részről támadási előkészületeket figyeltek meg. A Luca-i átkelő védelmének megerősítésére a Nagy Kálmán százados vezette 20. felderítő huszárszázadot az átkelőt védő 13/I zászlóalj mögé vezényelték.

A 20. gyaloghadosztály vesztesége május 18 és június 1 között 8 fő hősi halott, 41 sebesült és 1 hadifogoly volt.

Június első napjai kölcsönös felderítő vállalkozásokkal teltek. A tornaljai 13/III zászlóaljtól Ondok László tartalékos zászlós és hat önkéntes indult vállalkozásra június 1-én éjjel. Már a szovjet állások közelében jártak, mikor a felhők mögül kibúvó hold megvilágította a csapatot. A szovjet őrszemek heves tüzeléssel űzték el őket. Ondok zászlós pedig halálos sebet kapott.

Június 2-án és 3-án az egri 14. gyalogezrednél voltak nagyobb harcok. Ekkor érdemelte ki a beremianyi malom a "véres malom" nevet. Beremiany kiemelt célpontja volt a napokban a szovjet támadásoknak, mert a Strypa keleti partján feküdt és a 13. gyalogezred bal szárnya itt csatlakozott a 14. gyalogezred jobb szárnyához. Június 5-én éjjeli vállalkozás volt kitűzve a 14/II zászlóaljnál. A szomszédos 13/III zászlóaljnál a vállalkozás idejére tűzszünetet rendeltek el. A 13/III zászlóalj árkai elől több esetben mozgást jelentettek, de azt az egri zászlóalj katonáinak tudták be. Hajnalban értesült a zászlóalj, hogy a vállalkozás meg sem indult. 6-án hajnalban 4 órakor heves tűz zúdult a Beremianynál álló 13/III zászlóaljra és a 14. gyalogezred jobbszárnyára. Az erős tüzet azonnal egy ezrederejű harckocsikkal is támogatott támadás követte. A felbukkanó szovjetektől megrémülve a 13/III zászlóalj 7. százada árkaiból kiugrott és menekülni kezdett. A menekülő századból az állásokba betörő szovjetek sok embert lőttek hátba, közülük tizenhárman azonnal meghaltak. A Beremianyban tartalékban lévő 8. század indult ellentámadásra, nekik sikerült kivetni az állásokba benyomult ellenséget. A zászlóalj jobbszárnyán lévő géppuska melynek személyzete végig kitartott a helyén, a menekülő szovjetek közt óriási pusztítást végzett. A harc nem volt több egyórásnál. A pergőtűz miatt a híradás nem működött, a saját tüzérség csak a menekülőket és a szovjet állásokat tudta már tűz alá venni. A németek egy rohamlöveget küldtek a szorongatott zászlóalj segítségére. A magyar katonák csodálva figyelték a rohamlöveg parancsnokát, aki a gyalogsági tűz ellenére a löveg előtt állva nyugodtan diktálta a lőelemeket az irányzónak. A Beremiany és az állások közt csapdába esett ellenség egy része megadta magát. A kihallgatásnál kiderült, hogy ők egy büntetőezred katonái, akiknek sikeres támadás esetén rehabilitáció volt felajánlva. Az arcvonal előtti mozgolódás, amit az egrieknek tudtak be a tornaljai zászlóalj őrszemei, a szovjet utászok voltak miközben a zászlóalj állásai előtt lévő aknazárat hatástalanították. Másnap a szovjetek újra próbálkoztak, de a magyar csapatok összpontosított tüze még az állások előtt megállította és visszavetette őket.

Június 6-a más szempontból is nevezetes nap. Ezen a napon nyitották meg az angolszász erők a második frontot Normandiában. A 20. gyaloghadosztály arcvonalszakaszán küzdő egyik 40 főre zsugorodó német zászlóalj katonái iszonyatos lövöldözéssel és hurrázásal fogadták a hírt. Szerintük ez egy újabb német diadal első napja volt. Keservesen kellett később csalódniuk.

A beremianyi harcok után néhány nappal a 13/III. zászlóalj Koszcselniki és Hubia térségébe települt át. A szembenálló szovjetek cigányzenével törték meg a szürke hétköznapokat és megafonon bejelentették, hogy ne lőjenek a folyóhoz vízért menő katonáikra mert akkor ők sem fognak a szintén vízért menő katonákra tüzet nyitni.

Június 11-én a hadosztályparancsnokság Potok Slotyról Mlinkibe települ, 11 km-el nyugatabbra. 22-én a 23/I zászlóalj és a német 309. gránátos ezred parancsnokság a 20. gyaloghadosztály parancsnoksága alá került, ezért kisebb átcsoportosításokat kellett végrehajtani.

Szintén 11-én 8 óra 30 perckor a 23/II. zászlóalj erős aknatüzet kapott. 11 órakor a szovjet aknavetők elhallgattak és a gyalogságuk támadásba lendült. A támadást a balassagyarmati zászlóalj katonái sikeresen visszaverték. A támadást követően a zászlóalj állásait sorozatvetőkkel (Sztálin-orgona, Katyusa) lőtték. Másnap a szovjetek újra próbálkoztak hasonló eredménnyel. A harcokat a június 13-i esőzések szakították félbe.

Még aznap a 23. gyalogezred katonái három, egyenként század erejű szovjet vállalkozást utasítottak vissza.

A súlyosbodó harcok miatt a környék települései is károkat szenvedtek. Unizt szinte rommá lőtte a szovjet tüzérség. A polgári lakosság védelmére elrendelték a közvetlenül az arcvonal mögé eső települések kiürítését.

Még június folyamán a 13/III. zászlóalj katonái Beremianyban egy hátulról leszúrt német katona holttestét ásták ki. Ezután a magyar katonákat kitiltották a faluból. A 23. gyalogezred katonái egészen más partizánokkal kerültek érintkezésbe. Az UPA (Ukrainska Povtancsa Armija), vagyis az ukrán nemzeti partizánok jelentek meg a 23/II. zászlóaljnál. Az UPA ellenségnek tekintett minden Ukrajna földjén lévő idegen haderőt, de a vörös uralom kegyetlensége miatt a tengely katonáival szövetséget kötöttek. A zászlóalj katonái élelemmel és zsákmányolt fegyverekkel látták el az UPA harcosait akik ezt felderítési adatokkal viszonozták és többször hajtottak végre rajtütéseket a szovjet csapatok hátában.

Az arcvonal mozdulatlansága lehetőséget adott arra is, hogy a súlyosabb sebesülteket repülőgépen Magyarországra szállítsák. Gömöri László tartalékos zászlós például fejlövése után már néhány órával a kassai kórházban volt.

A 20. gyaloghadosztály vesztesége június 1-e és 26-a közt 20 fő hősi halott, 13 eltűnt és 176 sebesült volt. Az eltűntek közül Klinyec őrvezető a 23/II. zászlóaljból egy sikeres magyar felderítő vállalkozás során harc közben szökött át a szovjet csapatokhoz. Néhány nap múlva megafonon szólította fel bajtársait az átállásra. A magyar hírszerzés kiderítette, hogy az őrvezető édesapja az I. világháború után nem tért haza a megalakuló Szovjetunióból.

Július eleje harcok nélkül telt. A nyugalomnak 14-én lett vége, mikor is a 23/4. századot a túlerejű támadók kivetették állásaiból. A magyar veszteség 1 halott, 2 eltűnt és 7 sebesült volt. A hónap első felében a németek páncélelhárító tanfolyamot szerveztek a magyar katonák számára. A tananyag a páncélököl és a páncélrém használatának elsajátítása volt, de a Molotov-koktél készítését és használatát is el kellett sajátítani.

A májustól júniusig terjedő időszakban a 20. gyaloghadosztály csak kisebb, helyi jelentőségű harcokat folytatott. Noha több esetben heves harcokra is sor került, a hadosztály arcvonalát nagyobb támadás nem érte. A szovjet vállalkozások inkább csak az ellenség nyugtalanítását és a felderítést szolgálták. A keleti arcvonal déli részén a 20. gyaloghadosztály állásaitól Északra Lemberg térségében folytak nagyobb harcok. A német hadijelentések sem szentelnek nagy teret a térségben dúló harcoknak, a hadosztályt is csak egyszer említik.

A július 13-án az 1. Ukrán Front egységei megindították a Lvov-Sandomierz irányú hadműveletüket. Lemberg térségében súlyos harcokra került sor, melyek a szovjet csapatok jelentős nyugati irányú térnyerését hozták. Mivel a Dnyeszter mentén védekező 20. gyaloghadosztályt és a tőle Délre, a elhelyezkedő 1. magyar hadsereget még nem érte támadás, ezért eredeti állásaikban voltak. A Lemberg térségében nyugati irányba eltolódott arcvonalból a szovjetek sikeres áttörés esetén könnyen a hátukba kerülhettek volna. A súlyos helyzet az arcvonal déli szakaszát annyiban érintette, hogy az 1. magyar hadsereg arcvonalán bevetett, illetve a vonalak mögött tartalékban lévő német egységek kivonásra kerültek és Lemberg térségében kerültek bevetésre. A fenyegető helyzet miatt a hadsereg parancsnokság július 20-ról 21-ére virradóra az arcvonal visszavételét rendelte el a VII. hadtest térségében. A hadtest a hadsereg északi arcvonalszakaszát védte. A szóbeli parancs ellenére az állások meghatározatlan ideig való tartását rendelte el a hadtestparancsnok, valószínűleg német nyomásra. Az események ismeretében ez lett volna az utolsó alkalom, hogy veszteségek nélkül váljanak le az ellenségről.

A lembergi szovjet térnyerés július 17-én éreztette hatását. A 23/II. zászlóaljat Koropiecbe rendelték és a faluban szállásolták el. Új körletük a régi állásoktól nyugati irányba volt. Az áthelyezés célja valószínűleg az lehetett, hogy egy bekövetkező szovjet áttörés esetén a 20. gyaloghadosztály északi szárnya ne legyen nyitott.

Július 19-én Beregfy vezérezredes a magyar 1. hadsereg parancsnoka Eszenyi László vezérkari századost egy szóbeli paranccsal küldte Vasváry vezérőrnagyhoz. A parancs szerint visszavonulás esetén a 20. gyaloghadosztályt az 1. hadsereg balszárnya felé kell visszavonni. A romló helyzet miatt már 19-én megkezdődött a hadosztály parancsnokság és a közvetlen alakulatok déli irányú visszavonása. A hadosztály visszavonása Nisnijow-i és a Marionpul-i útvonalon történt. A 13. gyalogezred 20-án kezdte meg a visszavonulást, a 23-asokat pedig 21-én a Dnyeszter parti Nisniowba irányították. Este a 13/III. zászlóaljnál a helyzet bizonytalansága miatt elrendelték az íratok elégetését. A 23. gyalogezred másnap átkelt a Dnyeszteren, míg a 13-asoknak egy kisebb folyó állta az útját. A folyó hídját egy német műszaki alakulat robbantásra készítette elő és a parancs szerint 16:00-kor kellett robbantaniuk. A leghátul menetelő 13/III. zászlóalj távbeszélőszakasza azonban lemaradt és a németek a vezetékes anyagot szállító kocsi előtt robbantottak. A kocsi tartalmát a folyóba kellett szórni és a lovakkal, de kocsi nélkül csatlakozni a zászlóaljhoz. A 13/II. zászlóalj Milovánál keveredett kisebb harcokba a nap folyamán.

A 20. felderítő huszárszázadot egy gyalogzászlóaljjal utóvédállásba rendelték. A huszárok Sokulec mellett foglaltak utóvédállást, mely a Strypa kanyarban lévő malomtól a 355-ös kereszten át a Koscienikitől délre lévő Dnyeszter kanyarig tartott. A század harcálláspontja a 355-ös magassági ponton volt, a gránátvetők Sokulec keleti részén voltak állásban, míg a géppuskák a szárnyakra kerültek. A lovakra hátrébb egy golyószórós raj vigyázott. Mivel az utóvédállás kiürítésére nem kaptak parancsot, de a bekerítés veszélye miatt délután 5:30-kor Nagy Kálmán százados visszavont huszárjait és bevonultak a hadosztályhoz.

Július 22-én a 23-asok nagy ágyúdörgésre ébredtek. A 21. tábori tüzérosztály lőtte az előrenyomuló szovjet csapatokat. A németek is véget vetettek a páncélromboló tanfolyamnak, a hallgatókat páncélöklökkel szerelték fel és Buczacz védelmében bevetették őket mint páncélrombolókat. A helységet súlyos harcok után adták fel a védők. Ezen a napon a 13-asok Halicsnál átkeltek a Dnyeszteren, de a 9:00-kor bekövetkező hídrobbantás után már az üldöző szovjetek zúdultak le a folyó völgyébe. Sötétedéskor pedig mindkét fél tüzérsége állásban volt és heves tűzpárbaj alakult ki az éjszakában.

Július 23-án 13/III. zászlóalj elszakadt az ezredparancsnokságtól. Sehogyan sem sikerült összeköttetést találni. Éjfél fele Ferencsin Imre zászlós a rádió távíró üzemmódjában rövid üzenetet fogott, melyben az ezredparancsnokság közli, hogy az út menti magasfeszültségű távvezeték áramtalanítva van és a zászlóaljak arra csatlakozzanak. A 24-án hajnalban a zászlóalj "rákötött" a vezetékre és ezen keresztül kapták meg a parancsokat aznapra. Még 23-án a 23/II. zászlóaljat riadóztatták. A 23/4. és a 23/6. századok állásban maradtak, míg a 23/5. század tartalékként hátul maradt. A hátravonuló század útközben a felderítő osztály kerékpárosaival és huszárjaival találkozott, akik az arcvonalba mentek. Megszámlálhatatlan sebesültet vittek az ellenkező irányba. Mint később kiderült, a 23/6. századnál az ellenség betört az állásokba, de kivetették őket. Estére azonban mind a két századot felmorzsolták, a túlélők csak egyesével tudtak hátraszállingózni. A 23/5. század 23 órakor indult tovább és Stanislautól Északra 15 km-re egy kis faluban töltötte az éjszakát.

A 20. felderítő huszárszázad újból utóvéd feladatot kapott. A huszárok Koropiec község határában mentek állásba. Korábban itt volt a 20. gyaloghadosztály egyik nagyobb raktára, amely most felgyújtásra került. Előtte a huszárok még azt vihettek el, amit csak akartak. Így került a nyeregtáskákba rengeteg citrom, és cukor. A huszárok a visszavonuló utóvédzászlóaljnak tűztámogatást biztosítottak, leválasztva az üldöző ellenséget, majd 16:00-kor ürítették ki állásaikat. A Dnyesztert Nisniownál lépték át. A nisniowi hidat a németek délután 5:30-kor felrobbantották. A Dnyeszter partján a huszároknak este 10 óráig kellett kitartaniuk. Az utakat tűzfegyvereikkel zárták le. Az ellenség támadása nem is késett sokáig. A magyar géppuskák távol tartották az ellenséget. Az éjszakába az ellenséges aknavetők tompa puffanása is beleszólt, jelezve ez nem csak felderítő tapogatódzás az ellenség részéről. A huszárokat itt érte az első veszteség is. 10 órára a század levált az ellenségről.

Másnap a huszárok az Olszanicáról Jezupol felé menő úton mentek állásba. Az ellenség felderítő tapogatódzás után hat hullámba indult meg a támadás. A huszárok heves tüzelése ellenére az ellenség átgázolt a századon. Farkas alezredes, Nagy százados, Farkas zászlós a földre vetették magukat, így elkerülték a fogságba esést. Félóra alatt sikerült összeszedni a századot. Majd Stanislauba vonultak, ahol egy téren töltötték az éjszakát.

Az 1. magyar hadsereg arcvonalán is jelentős események mentek végbe július 23-án. Reggel 8 órakor a szovjet 18. hadsereg két lövészhadosztálya harckocsi támogatással támadást intézett a magyar 7.- és 16. gyaloghadosztályok ellen. A délelőtt folyamán a 16. gyaloghadosztály jobb szárnya oly mértékben szorult hátra, hogy a 7. gyaloghadosztály tüzérségével került egy vonalba. Délutánra a 16. gyaloghadosztály ellentámadást tervezett a 2. páncéloshadosztály támogatásával, de erre nem került sor. A 7. gyaloghadosztály két harccsoportját pedig visszaszorították. Így a 7. gyaloghadosztályt kettévágták és az arcvonalban is hézag keletkezett. Másnap 24-én a megtámadott két magyar hadosztály alakulatai folyamatosan hátráltak nyugat felé. Az arcvonalban ütött résen átjutó szovjet csapatok pedig a 7. gyaloghadosztály arcvonalban még kitartó balszárnyát és az attól délre védekező ungvári 24. gyaloghadosztályt szerették volna átkarolni. A bekerítés veszélye miatt a 24. gyaloghadosztály először a második vonalat jelentő Prinz Eugen állásba, majd súllyal Nadworna, részekkel Krasna és Delatyn irányába vonultak vissza. A VII. hadtest arcvonalán már 6-8 km-es hézag keletkezett, amin keresztül a szovjet erők Ottynia irányába törtek előre és estére el is foglalták a települést.

A szovjet áttörés súlyosan érintette a visszavonuló 20. gyaloghadosztályt. Az áttörés pillanatában még északon a Dnyeszter térségében folytatott harcokat, délen pedig a szovjet áttörés a visszavonulási út elvágásával fenyegetett. A hadosztályt parancsnokló Vasváry Frigyes vezérőrnagy hasonló helyzetbe került, mint 1943 januárjában a doni hadszíntéren.

Valószínűleg az áttörést követően kapott oldaltámadást a hadosztályvonat Hannusovce mellett. A 3 km hosszan elnyúló vonat a 20. gyaloghadosztály vezető tábori lelkészének parancsnoksága alatt folytatta az útját Dolinára. A szétszakadt részek felfogására a 20. híradózászlóalj katonáit is bevetették. Július 25-én a 2. páncéloshadosztály egységeit (Bercsényi csoport) a 20. gyaloghadosztály támogatására rendelték. Talán 24-én éjfélkor Vasváry vezérőrnagy szóbeli parancsot adott a zászlóalj rádiós századának, akik ekkor már Stanislautól északra védelmi vonalat létesítettek, hogy Vécsey százados alakítson egy puskás századot, amihez két gépágyút is beosztanak és a Dnyeszter felé vivő úton foglaljanak állást. Ez még sötétben megtörtént, sőt hajnalban a kiküldött harcfelderítő járőrök foglyot is ejtettek. Reggel az egyik gépágyú pedig egy szovjet harckocsit is kilőtt. Délután az egri 14. gyalogezred és a hadosztályparancsnokság között ellenséges járőrök tűntek fel. A helyzet tisztázására és a kitörési parancs átadására Vécsey századosnak egy járőrt kellett szerveznie híradósaiból. A feladatot veszteség nélkül végrehajtották.

Valószínűleg 24-én Ferencsin Imre zászlóst Kiss Lajos ezredes az 1. hadsereg parancsnokságra küldte, hogy a 20. gyaloghadosztály gyülekezési körletét megtudja. Ferencsin zászlós a hadsereg-parancsnokság tábori csendőrei által feltartóztatott kb. 2000, alakulatától elszakadt 20. gyaloghadosztálybeli katonát is átvett, akiket Kiss Lajos ezredeshez útbaindított. Másnap a 13. gyalogezred Stanislatól északra ellentámadásra kapott parancsot. A 13/7. századot még magyar páncélosok is támogatták. Az ellentámadás sikeres volt, a szovjeteket több állásukból is kivetették. Dél felé azonban az ellenség erősítést kapott, ezért az ezred megkezdte a visszavonulást. Az ellentámadás során Jurass főhadnagy a 13/8. század parancsnoka is megsebesült. Érdekesség, hogy Katona László zászlóst akkor érte fejlövés, mikor kiáltott. A golyó a nyitott száján ment be, nem ütött bemeneti nyílást és csak akkor okozott sebet, mikor távozott. Ennek köszönhette életét.

Június 26-án hajnalban a 23. gyalogezred Stanislauba érkezett. A német forgalomirányítók és a folyton mögöttük járó szovjet élek miatt kimerítő útjuk volt. A város nyugati részén szállásoltak el. Hajnali 5 órakor a szovjetek dél felől megközelítették a várost és megkezdték az itt összetorlódott magyar csapatok ágyúzását. A 13. gyalogezred katonái és a hadosztályvonat még viszonylag rendezetten átjutottak a városban uralkodó káoszon, de a valószínűleg később induló 23/II zászlóalj maradványa már utcai harcokba keveredett a beszivárgó szovjet felderítőkkel. Egy útkereszteződésben a balassagyarmati zászlóalj katonái erős tüzet kaptak. A 23/5. század parancsnoka Kecskeméthy István főhadnagy is comblövést kapott. Emberei két puskára ültetve próbálták magukkal vinni, de később egy visszavonuló üteggel találkoztak, akik lövegtalpra fektetve vitték tovább a sebesült főhadnagyot. A városon túl folyó Bystrzyca folyó hídja is idő előtt kerülhetett robbantásra, ezért a balassagyarmati zászlóalj katonái már csak egy gázlón tudtak átkelni, szekereik, felszerelésük és nehézfegyvereik hátrahagyásával. A nap folyamán Hitler Stanislau tartását rendelte el. Ezt a magyarok nem vették komolyan, a 20. gyaloghadosztály városban lévő zászlóaljainak ezt a parancsot nem hirdették ki, így tovább folytatták a visszavonulást a Kárpátok felé. Vasváry vezérőrnagy keze lehetett a dologban. Az ellenség a nap folyamán elvágta a visszavonulást jelentő Kalusz felé vivő utat. A 27-i németekkel közösen végrehajtott kitörési kísérlet kudarcot vallott, csak 28-án sikerült áttörni az ellenségen. A kitörés alatt a hadosztály-parancsnokság a 20. huszárszázad után ment.

A nap folyamán a 13/III. zászlóalj más szétvert alakulatok katonáival együtt tovább vonult a Kárpátok irányába. Bohorodzsány falu környékén egy dombról géppuskatüzet kapott az úton összetorlódott katonatömeg. Pánik alakult ki, mindenki futott amerre látott. A zászlóalj katonáinak egy része kerülőutat választott. Őket követte a 13/II. zászlóalj is. A tájékozatlanságra jó példa, hogy a 13/III. zászlóalj katonái szovjeteknek nézték az őket követő 13/II. zászlóaljat. Majdnem saját bajtársaikon ütöttek rajta, mikor kiderült a tévedés. Néhány perccel később azonban tényleg megérkezett ez ellenség és a beszivárgó szovjet járőrök pánikot idéztek elő a bajtársaikkal szemben oly harcias 13/III. zászlóalj soraiban.

Ezekben a napokban a hadosztályvonat Dolina felé tartott. Stanislau térségében a Mim-i fennsíkon alakult ki súlyos harc, amire a 20. gyaloghadosztály vezető tábori lelkésze így emlékszik vissza: "A Mim-i fennsík mélyútja mentett meg a teljes pusztulástól és az a derék Felcsiky Kornél pc. f. hadnagy (páncéltörő főhadnagy lenne, de a hibás rövidítés páncélos főhadnagyot takar), aki 7 drb. páncéltörő ágyújával, amiket Esztergom táborból hozott a 20. gy. ho. számára, ide útban rendelkezésemre állt. Mintegy 60 méterre beállítottuk a páncéltörő ágyúkat a síkon az úttól. Megerősítettük a 7. ágyút, amikor az erdőből T 34 rohantak ránk. Ördögi csetepaté fejlődött ki Felcsiky és az orosz T 34-sek között. 11 orosz páncélos rohant neki Felcsikynek. Vagy 40 fiam kezelte ezeket a precíz magyar páncéltörőket. Felcsiky ott állt, mint egy lángoszlop: tűz gyerekek, tűz fiaim, ne sajnáld…Életemben nem fogom elfelejteni ezt az élet-halál küzdelmet, amit ott hasalva végig éltem pár perc alatt. A távolság nem volt (több) 300méternél. A T 34 (-esek) magasan lőttek s a lövedékek a mély úton át bele a Bistrába és a túlsó partokba. Felcsiky első lövései azonnal kigyújtottak 3 T 34-est. Borzalmas csattogásban, porban és füstben látom, amint Felcsiky elvágódik. Jaj Istenem mi lesz velünk, de ebben a pillanatban Felcsiky főhadnagy feláll, lóg a balkarja, tiszta vér az arca, de még intézkedik: jobbra lőjetek fiúk…Újabb csattanások, süvit a lövegek körül minden. 3 ágyúnk felfordul, jajgatnak a szétroncsolt harcosok. Tűz és ne sajnáld harsog Felcsiky hangja. Robbanások: hét orosz T 34-es lángol. Felcsiky újra lerogy, és most látom, hogy a jobb lábfeje kalimpál a levegőben. Térdre emelkedik: tűz gyerekek, nem engedünk. Hirtelen kötöző csomagot viszek oda. Kösse fel a karomat a nyakamhoz és húzza hátra a jobb lábamat és kösse a derekamra. -Gyere hátra és át akartam karolni. Nem, csak húzzon oda a lőszerládákhoz. Énnekem maradnom kell amíg a vonat nem húz el. Ráült a ládákra és még keményebben: tűz fiaim, tűz, tűz…Már csak két ágyúnk lőtt, de az oroszok közül is csak három mozgott, de vissza az erdőbe. Fekete kávéval kínáltam Felcsikyt, aki igen gyenge volt már. Ekkor borzalmas dübörgés reszkette meg hátterünket. Oroszok riadt fel Felcsiky s magam is megremegtem. Odarohantam a parthoz és látom, hogy magyar Zrínyi (roham-) lövegek kapaszkodnak a Bisztra partján. Idegesen integettem és kiabáltam: gyertek gyorsan, mert mind itt maradunk. Oldalt húzott fel mellettem az első Zrínyi löveg és kit látok felém integetni, mint vitéz Keményfy(?) ezredest. Odafutottam hozzá és mutattam, hogy az erdőbe mentek vissza a T 34-sek. 9 drb. Zrínyi löveg húzott fel mellettem. Borzalmas csattanások és megkezdődött a hadd el-had! Most már a véres(?) fiúk lehúzták a Bistra partra Felcsiky főhadnagyot és ott újrakötözték. -Köszönöm Pater, de Te csak siess a vonat után, mert elkeverednek Stanislaoban. Lovászom a bokrok mögött reszketve tartotta ágaskodó lovamat. Isten Veled és megöleltem, azonnal jöjj utánunk. Majd itt rendet csinálunk előbb…szervusz és mosolygott még. Majd találkozunk újra Miskolcon." Felcsiky Kornél főhadnagy ágyúi valószínűleg a 13. gyalogezred Esztergomtáborban átfegyverzett páncéltörő ágyús százada volt. Helytállásuk megmentette a védtelen hadosztályvonatot a biztos megsemmisüléstől.

A 23. gyalogezred július 28-án érte el a Kárpátok lábainál lévő Dolinát. Itt egy közei fennsíkon kezdődött a 23. és a 14. gyalogezredek rendezése. A 13-asok Wyskow-nál értek a Kárpátok egyik völgyébe, itt azonban az összetorlódott tömegre az ellenség aknatüzet nyitott, újabb veszteségeket okozva. A 20. gyaloghadosztály harcoló egységei tehát a Toronyai hágó előterében gyülekeztek. A hadosztályparancsnokság július 31-én Skoléban volt, itt 2500 fő tartózkodott a 20. gyaloghadosztályból. Augusztus 1-én Skoléban 2000 ember, 8 géppuska, 12 golyószóró, 6 könnyű-, 1 nehéz páncéltörő ágyú és 9 löveg tartózkodott.

A 20. felderítő huszárszázad július 28-án Dolinán partizánokkal keveredett közelharcba. Hiányzott a huszárkard, mert nélküle csak a kézigránátot használhatták. A huszárok augusztus 2-án érték el a Vereckei hágót. A felderítő osztály kerékpárosait az UPA hozta vissza az ezeréves határra, de a kerékpárosok fegyvereit és katonaruháit lefoglalták az ukrán nemzeti partizánok.

Július 20-a és augusztus 1-e közt a Dnyesztertől való elvonulás során a 20. gyaloghadosztály jelentékeny veszteségeket szenvedett. Az 1. hadsereg visszavonulása során csapatai sok esetben az utóvéd szerepét töltötték be. A hadosztály egységei a visszavonulás során elszakadtak egymástól, de a csapatok automatikusan a Kárpátok felé vették az irányt. A kialakult káoszban a hadosztály ellátószervei nem tudták feladatukat teljesíteni. A katonák sok esetben helyi beszerzésből látták el magukat. Ruházatukat is nagyon megviselte a viszontagságos visszavonulás. A híradás sem működött. A nagy távolságok és az állandó mozgás miatt vezetékes híradás eleve nem kerülhetett szóba, míg a Honvédségnél rendszeresített nagyteljesítményű rádiókkal is csak álló helyzetben lehetett forgalmazni. A nehéz helyzetben figyelemre méltó, hogy a VII. magyar hadtestparancsnokság, mely alá a 20. gyaloghadosztály is tartozott a visszavonulás során, a német szándék ellenére a Hunyadi-állásba vonult vissza. A Toronyai hágó előterébe való visszavonulással a 16. és a 20. gyaloghadosztályok maradványai megakadályozták azt, hogy a hágón a szovjet csapatok menetből átkeljenek és Huszt irányába folytassák előretörésüket.

A magyar csapatok az 1. Ukrán Front 1. gárdahadseregével és a 18. hadseregével álltak szemben. A 20. gyaloghadosztály a Dnyeszterről való leválás során a szovjet 74. lövészhadtest (parancsnok: F. J. Severgyin altábornagy) 147., 155. és a 276. lövészhadosztálya ellen küzdöttek. A szovjet források kemény és veszteségteljes harcokról számoltak be, gyakran tettek említést páncélosokkal támogatott ellentámadásokról. Ez utóbbiak azonban valószínűleg a német 1. páncélos hadsereg és a magyar 2. páncéloshadosztály ellenlökései voltak.

A sikeres galíciai szovjet hadműveletek után az 1. Ukrán Front vezetése egy bonyolult helyzetben találta magát. A hadsereg bal szárnya augusztus elejére elérte a Kárpátok előhegyeit, míg a jobbszárny Lengyelország nyugati része felé igyekezett előretörni. A kialakult helyzetben a Front balszárnyából újra megszervezték a 4. Ukrán Frontot. Az új csoportosítás parancsnoka a komoly hegyi háborús tapasztalattal rendelkező Ivan Efimovics Petrov vezérezredes lett.

A Hunyadi-állásba visszavonuló magyar 1. hadsereg ellen már július 27-én támadást indítottak a szovjetek. A Bystrcycan Nadworianska és a Prut folyók völgyénél, illetve a Pruthoz közeli Javornik és Rokieta magaslatoknál szerették volna áttörni a magyar vonalakat. A térségben a magyar VI hadtest 25. gyalog- és 18. tartalékhadosztálya, valamint a 2. hegyidandár vett részt. Augusztus 7-től - a védelem kritikus időszakában - a német 4. hegyihadosztály is bekapcsolódott a harcokba. Július 27-e és augusztus 10-e közt a német és magyar csapatok a térségben négy szovjet támadást vertek vissza kisebb területveszteségek mellett, de 10-éig az elvesztett területeket sikerült ellentámadással visszaszerezni. A szovjet támadást, tehát sikerült a Hunyadi-állásban megállítani. Erről Grecsko marsall szerényen csak annyit jegyez meg, hogy a szovjet csapatok megálltak (önszántukból!).

Az augusztus a 20. gyaloghadosztályt szétzilált állapotban érte. A hadosztályparancsnokság Skolén volt, itt gyülekeztek a 20. felderítő osztály maradványai, a VII. önálló légvédelmi gépágyús üteg 4 löveggel, az V. gépvontatású tábori tüzérosztály maradványai 2 löveggel, a 20. híradó zászlóalj és a hadosztály egyéb csapataitól elszakadt emberek. A 7. és a 16. gyaloghadosztályokból is csatlakozott néhány ember Vasváry Frigyes vezérőrnagy csoportjához. Augusztus 1-én már csak 2000 fő volt Skolén a július 30-i 2500-al ellentétben. A létszámcsökkenésnek valószínűleg az lehetett az oka, hogy több embert visszairányítottak a már megtalált csapattestéhez. A Skolén csoportosuló részeknek augusztus 4-én új gyülekezési körletet jelöltek ki, a Kárpátok magyar oldalán. Kalocsa (Kárpátalja) és Felsőláz falvakat kellett a maradványoknak elérniük. A menetet 6-án kezdték meg. 7-én a gépkocsizó részek megérkeztek, a gyalog rész pedig estig Repenyét érte el estig. Másnap a gyalog rész is megérkezett.

Augusztus közepén döntés született, hogy a szintén súlyos veszteségeket szenvedett 19. tartalékhadosztályt a 20. gyaloghadosztályba olvasztják. A két hadosztály együttvéve rendelkezett egy gyaloghadosztály személyi állomány 70%-val és az anyag 20-30%-val. A későbbiekben Huszt északi részére helyezték át a közvetlenül a Kárpátok mögött csoportosuló részeket.

A létszám veszteség a magyar csapatoknál 30-50%-os volt, a legnagyobb a VII. hadtest csapatainál (7., 16. és 20. gyaloghadosztályok). A Kárpátokban küzdő német hadosztályok nem érték el egy magyar gyalogezred létszámát, de nehézfegyverekkel és géppisztolyokkal sokkal jobban el voltak látva.

Amíg Vasváry Frigyes vezérőrnagy a Kárpátok mögött próbálta újjászervezni a hadosztályközvetlen alakulatokat, addig a három gyalogezred a Kárpátok előterében a nehéz tereppel birkózott. A 23-asok július 29-én továbbindultak Dolináról Wyskowra, ahova 30-án érkeztek be. A lassú menetnek megint a német "láncos kutyák" voltak az okai. A súlyos veszteségek miatt az ezred tartalékba került. Az első létszámjelentéseknél kiderült, hogy a 23/II. zászlóalj már csak 82 emberből állt. A 82 ember élére Gacsal Géza tartalékos zászlós miskolci gyógyszerészt nevezték ki. A katonák az egész éjszakát átalhatták, másnap reggelit is kaptak és a hiányzó egyéni lőfegyvereket és a lőszert is pótolták. Nagy szükség lett volna ruházati kiegészítésre, hiszen már volt olyan aki mezítláb járt. Az első vonalba augusztus 3-án 14 órakor indultak a 23-asok Solotwina felé indultak. Augusztus 5-én lőszerszállítmány érkezett, mindenki kapott 80 darab puskalőszert. A gyalogsági nehézfegyvereket nem sikerült pótolni, sem élelem, sem ruha nem érkezett. Augusztus 6-án az ezred a Jaworina 1337 méter magas csúcsára települt, míg a 23/II. zászlóalj a környező erdőket fésülte át partizánok után kutatva. Az élelmezés a továbbiakban is minimális volt ezért a katonák Lipa község csordáját apasztották. A Jaworina csúcs jó védelmi lehetőségeket kínált, kisebb vállalkozásokat a 23-asok könnyen visszavethettek. Augusztus 7-én a 23/II. zászlóalj még foglyot is ejtett. A szembenálló szovjetek azonban hamar felfedezték, hogy a magyar csapat nem rendelkezik nehézfegyverekkel, ezért naponta többször erős aknatüzet zúdítottak a magyar csapatokra. Távcsövön a vetőket jól lehetett látni a Jaworináról, de ellenük nem lehetett tenni semmit.

A 20. gyaloghadosztály másik két ezrede is az első vonalban volt. Az egri 14. gyalogezred egyik századát augusztus 3-án bekerítették. A Jaworina szomszédságában lévő völgyet védő egri katonákat augusztus 7-én érte nagyobb támadás, ekkor foglyokban 200 főt vesztettek a védők.

A 13. gyalogezred harcairól nem sokat tudni ebben az időszakban, de a 13/III. zászlóalj már inkább a Vereckei hágó térségében küzdött mint a Toronyai hágónál. A zászlóaljat nem érte nagyobb támadás ebben az időszakban. Valószínűleg a 13-asok voltak az a gyalogezred, amelyik augusztus 15-én hadseregtartalékként Királymezőre vonult.

A térségben küzdő szovjet csapatok augusztus 12-én próbálkoztak támadással, melynek célja a Jaworina csúcs volt. A 23/5. század katonái azonban 12 sebesült árán megtartották állásaikat. Augusztus 22-én pedig egész napos aknatűz következett. Augusztus 23-án a 23/5. Század új védőkörletet kapott, az ellenségtől 100 méteres távolságban. Augusztus 24-én a meggyötört 23/I. zászlóaljat a 23/II. zászlóalj váltotta fel. Ezen a napon indult a legnagyobb támadás a Jaworina ellen. A 23/III. zászlóalj súlyos veszteségeket szenvedett, délutánra a 23/II. zászlóaljat is kivetették az állásaikból és feladni kényszerültek a hegyet. 25-én a 23-asokat Wyskow-ba rendelték, de 10 órakor parancsot kaptak a Jaworina visszafoglalására. Augusztus 25-én és 26-án több rohamot is intéztek a csúcs ellen, de nem sikerült a csúcsot visszafoglalni.

A sikertelenség oka a nehézfegyverek szinte teljes hiánya lehetett. Ehhez járult még, hogy a katonák ellátása nagyon akadozott, ezért többen legyengültek. Az elégtelen élelem ellátás a morálra is rányomta a bélyegét.

Augusztus 23-án döntő fordulat állt be a háború menetébe. Románia kilépett a német szövetségből és a szovjet csapatok oldalán folytatta a küzdelmet. Ezzel a Kárpátokban eddig sikeresen harcoló 1. hadsereg veszélybe került, mivel Románián és Erdélyen keresztül a 2. és a 3. Ukrán Front erői a hátukba kerülhettek. Ezek az események döntően befolyásolták a második világháború kelet európai eseményeit.

Az 23. gyalogezredet augusztus 29-én kivonták az arcvonalból és Alsókalocsára, a Kárpátok hazai oldalára irányították. Augusztus 31-én a 14. gyalogezred mint a Toronyai hágót védő III. hadtest tartaléka Toronya és Majdan községek területére vonult. A 13. gyalogezred pedig a nap folyamán Wyskowra menetelt. Szeptember 1-én a súlyos veszteségek miatt a 23/I. és a 23/III. zászlóaljakat összevonták és a 23/I. zászlóalj parancsnokának Botond László alezredesnek rendelték alá, az új alakulat neve Botond-csoport lett. Ez a kényszerű "házasság" szeptember5-ig tartott, mikor is a 23/III. zászlóalj részeit leválasztották és Ökörmezőre irányították.

Ezzel befejeződött a 20. gyaloghadosztály kivonása az arcvonalból. Megszűnt a széttagoltság is ami a galíciai visszavonulást is jellemezte. A Kárpátokban sikerült megállítani a szovjet előrenyomulást. Augusztus második felében már csak helyi jelentőségű harcok folytak, például a Jaworina magaslaton. A 20. gyaloghadosztály gyalogezredeinek a Rokietánál küzdőkhöz képest gyengébb teljesítménye a hosszú és veszteségteljes visszavonulásra, a hadosztály szétszakadására és az ellátás bizonytalanságára vezethető vissza.

1944. március 23-án vonultam be a zászlóaljamhoz, Tornaljára. A laktanyában a kialakított tiszti szálláson nyertem elhelyezést. Közben megérkezett Harsányi Kálmán alezredes, aki Ludovika Akadémián tanított, de az ezredesi előléptetéséhez frontszolgálatot kellett szereznie. Összehívta a tiszteket, akik parancsnoki beosztásban lesznek. Az egyik háromgyermekes hadnagy helyett Ondok László zászlós önként jelentkezett, pedig ő védett volt, mert megjárta a doni poklot. A zászlóalj szervezete a törzsből, három puskás századból és a közvetlen szakaszokból állt.

A törzsbe tartoztak:
zászlóaljparancsnok : Harsányi Kálmán alezredes
segédtiszt : Kondás Barna zászlós
orvos: : ? ? hadnagy
gazdasági főnök : ? ? hadnagy
vonatparancsnok : Szabó ? hadnagy
7. századparancsnok : Krisztián György főhadnagy

8. századparancsnok : Jurányi Bálint főhadnagy
9. századparancsnok : Lukács János hadnagy
páncéltörős szakasz : Szodorai Elemér zászlós
aknavetős szakasz : Perjési Gyula zászlós
géppuskás szakasz : ? ? ?
távbeszélős szakasz : Ferencsin Imre zászlós

Mivel nagyon sok névre nem emlékszem, ezért az egész zászlóalj szervezeti felépítését nem kívánom táblázatba foglalni. A zászlóalj teljes létszáma kb. 900 fő volt.

Nagyon sokat próbálkoztam kapcsolatok felvételére, de sajnos mindig a válasz ugyan az volt, ekkor és ekkor meghalt. Nem is csoda, hisz én is a 83. évemet taposom, és legtöbbjük idősebb volt nálam.

Ezután minden önálló parancsnok a saját egysége ügyeinek az intézését kezdte meg. Először a behívott emberekkel kezdtem foglalkozni. Egyenként mindenkivel elbeszélgettem, hogy megismerjem a családi körülményeiket, milyen beosztásba szeretnének kerülni, stb. A behívott lovakkal és a felszereléssekkel is kellett foglalkoznom. A lovak úgy március 28-29-e környékén jöttek be a gazdájukkal együtt, mert tudni kellett a lovakról, hogy milyenek, hogyan viselkednek. Nekem 4 hámos és 1 hátaslóra volt szükségem.

A hátaslovam egy Abafalváról behozott törzskönyvezett szép szürke deres lett úgy, hogy a falu tanítója Breznay Ferenc ismerősöm előbb felkeresett, mielőtt behozták volna a lovat a laktanyába, és biztosított róla, hogy nagyon jó állatot ajánlott. Egyébként az egész úgy nézett ki, mintha egy lóvásáron lettem volna.

A mozgósítási körletünk Sajógömör községben volt. Ahogy elintéztük a feladatainkat, azonnal kivonultunk, és a laktanyában csak néhány ember maradt Jurányi főhadnagy pótkeretparancsnokkal.

Én a református lelkész lakásában nyertem elhelyezést, mert üresen állt, gazdája a fronton volt. A legényem maradt Suha András, mert önként kérte, hogy velem jöhessen, bár védettséget élvezett, mivel két gyermeke volt, és a bátyja a Donnál esett el. Szakaszomnál a helyettesem Tóth József szakaszvezető volt. Az egyik kocsisom egy Mács nevezetű Jolsva környéki erdész lett, aki kérte, hogy kocsis lehessen és ellátja a lovamat is.

Teltek, múltak a napok, de különösebb esemény nem történt. 1944. április 2-án virágvasárnap a zászlóaljparancsnokkal hintón Tornaaljára mentünk misére. Gyönyörű napos idő volt. Ekkor is, de általában mindig én mentem vele a segédtisztje helyett, mert ő maradt a dolgokat intézni. Én, mint a távbeszélős parancsnok egyébként is mindig a közelében kellett hogy tartózkodjak. Közben elérkezett a húsvét napja 1944. április 9-én. A közelben lakók pár órás eltávozást kaptak. A tisztek legtöbbje is elment. Harsányi alezredes is elutazott Budapestre. Igyekezett, mert nagyon fiatal felesége és egy pici gyermeke volt. Én Húsvét másnapján ebéd után kerékpáron hazaugrottam Putnokra, de 16 órára már vissza is tértem. Mikor Sajógömörre értem nagy volt a riadalom. Az egyik körletben fegyvertisztítás közben az egyik honvéd pisztolya elsült és megsebesítette a bajtársát. A vétkes honvédet fogdába zárattam. Estére mindenki visszatért. Másnap kivizsgálták az ügyet és megállapították, hogy véletlen baleset történt. A sértett csak kisebb sérülést szenvedett. Mindenesetre az aznapi foglalkozás témája a fegyverrel való bánásmód, az egymásra való vigyázás volt.

A környéken híre ment, hogy a zászlóalj rövidesen indul a frontra. Putnokra is eljutott a hír, és 12-én egyszer csak beállított anyám, aki Tornaaljáról gyalog jött ki Sajógömörre. Meglepődtem, de nagyon megörültem a váratlan látogatónak. Nem sok időm volt édesanyámmal foglalkozni és hintóval beküldtem Tornaaljára, az állomásra. Pontosan nem emlékszem, hogy melyik napon kezdtük a bevagonírozást.

Úgy emlékszem úgy 15-e körül indult el a szerelvényünk. Az állomáson nagyon sok ember volt kinn, akik búcsúztatni jöttek el. A katonák énekeltek és integettek. Lassan kigördült a szerelvény az állomásról. Útközben a falvak lakosai integettek. Arról volt szó, hogy Fülek felé megy a szerelvény, de közben megváltozott az útirány és Bánrévéről Putnok felé vettük az utat. Ott az emberek nem tudták a változást és így csak a nótaszó hallatára kezdett a nép felocsúdni, de a szerelvény gyorsan haladt és csak egy-két embernek sikerült integetnie. Putnokot elhagyva én a tiszti kocsi hátsó peronján álltam és csak néztem a putnoki katolikus templom tornyának az egyre kisebbedő alakját, míg végül a dubicsányi állomásnál végleg eltűnt. Végig azon gondolkodtam, hogy kicsiny falum templomtornyát vajon mikor látom, vagy látom-e még!

Szerelvényünk gyorsan haladt, mert mindenütt szabad utat kaptunk. Miskolc, Budapest Pozsony után a Vág völgyében vitt az utunk. Az első megkapó gondolat akkor ötlött fel bennem, amikor megláttam a Pöstyén feliratú táblát. Íme a híres fürdőhely, amely az első világháború sok-sok sebesültjének volt gyógyulási színhelye. A Vág ki volt öntve. Egyes helyeken a víz szinte nyaldosta a síneket. Igen nagy volt, és sebesen hömpölygött a Duna felé. Délután négy óra körül érkeztünk Trencsénbe. Itt azt hiszem, mozdonyt cseréltek és hosszabb ideig álltunk egy külső vágányon. A civileket távol kellett tartani a szerelvénytől. Voltak, akik magyarul szóltak és kívántak szerencsét, de volt egy férfi, aki ocsmárolt minket és fröcsögő szájjal ordította, hogy menjetek csak és dögöljetek meg mindnyájan! Erre pisztolyt rántottam, és rászóltam, hogy ha nem megy el, lelövöm. Erre elkotródott, a többiek pedig azt mondták, ne figyeljünk rá. Elindultunk. A duklai szoroson vezetett tovább az utunk, a Kárpátok északi lejtőinek az oldalán. Itt már nem volt biztonságos az út. A vasúti pálya mellett mindkét oldalon tíz-tíz méteres sávban ki voltak vágva a fák. Partizánok támadásától lehetett tartani. Egy zárt vagon mindkét ajtaja ki volt nyitva, és mindkét irányba egy-egy géppuska volt felállítva. Hatalmas erdőségeken keresztül vezetett az utunk. Az éjszakában mindenki ébren figyelte a környéket. Az állomás nagyvárost jelzett, Lembergbe érkeztünk.

Sokáig álltunk, de a városból nem láttunk semmit. Órák teltek el, míg végre elindultunk, de nem nagyon haladtunk, mert itt már nem volt biztosítva a folyamatos haladás. A kisebb állomásokon is várakozni kellett. Arról beszélgettünk, hogy elrémisztettek minket a partizánveszéllyel. Tehát mentünk, mendegéltünk, míg úgy 14 óra körül végleg leragadtunk. Kérdezgettük a vasutasoktól, hogy mire várunk, de ők sem tudtak semmit, vagy nem akartak tudni. Ez a falucska Bukacsovce volt. Az állomás csak egy -két épületből állt, a falu kb. 2-3 km-re lehetett. A menetirány bal oldalán enyhén emelkedő erdő húzódott. A tiszti kocsi hátsó peronján álltam, amikor az egyik vasutas elkezdett kiabálni: -Ruszki, ruszki! - Bekiáltottam, hogy - légitámadás!- Az emberek beszaladtak az erdőbe, én visszamentem a géppisztolyomért. Már csak az ablakon keresztül volt időm kiugrani, és a vagon alá húzódtam. Késő délután volt, úgy 16 óra körül. Már hallottam a robbanásokat és a géppuskatüzet. Én is felugrottam és berohantam az erdőbe. Négy gép támadott. Az első támadásban a szerelvény közepén felállított légvédelmi géppuskás vagon telitalálatot kapott. A második hullámnál rákiáltottam az emberekre feküdjenek le. Ne várják állva a halált. A harmadik támadási hullámot már egy vasúti átereszbe éltem át, de láttam, hogy újra fognak támadni. Ekkor a szerelvénytől nem messze a rámpánál húzódtam meg, és a géppisztolyomat már célra tartottam. Elölről a támadás irányából kb. 20 méterre fasor állt és a támadó gépeket csak akkor vettem észre, amikor már felettem szálltak. Kilőttem a teljes tárat, de nem sok eredménnyel. Váratlan volt a támadás, nem készültünk fel rá. Szétfutottunk, és senkinek nem jutott eszébe, rajtam kívül, hogy védekezni is kellene. Igaz csak nekem volt kéznél a fegyverem. Akkor is, de még ma is meggyőződésem, hogy a szerelvényt olyan helyen állították meg a vasutasok, ahol a lakosságnak nem eshetett baja. Pontosan tudták a támadók, hogy hol van a légelhárítás, hiszen látták a felállított géppuskát. A ledobott bombák tulajdonképpen aknák voltak, amit a pilóták kézzel dobtak ki a repülőgépből, és a légvédelmis vagon több találatot is kapott. Biztos, hogy irányított támadás volt. Végső soron az oroszok állásai nem voltak messzebb 100 km-nél. A szénabálák égtek, a lovak egy része kiugrott a vagonból és szétfutottak, mint az emberek. Hirtelen alkonyodni kezdett.

Első ténykedés a halottak és a sebesültek összeszedése volt. Sajnos a zászlóalj orvosa is megsebesült. Szerencsénkre a faluban állomásozott egy német egészségügyi csoport, így az elsősegélyt és a halottak megállapítását a német orvos végezte. Hogy mennyi a halottak száma, és hogy mennyi a sebesülteké nem tudtam, csak gyanítottam. A halottakat a bukacsovcei temetőbe temették el, míg a sebesültek ott maradtak a németekkel. Az egyik sebesült Miklós Emil hadapród őrmester volt, akivel, pár évvel ezelőtt találkoztam, de most már nem él. Kezdett alkonyodni, és megkezdtük a kivagonírozást. A sebesült lovakat lelőtték. Voltak olyan katonák, akik egészen a "hetedik határig" futottak. Ez is időbe telt, míg visszajöttek. Teljesen besötétedett, mire elindultunk. Úgy emlékszem, hogy Sztaniszlauban kellett volna kirakodnunk. Az én szakaszomnak nem volt semmilyen vesztesége. Mentünk a nagy sötétségben, és éjfél körül egy majorsághoz értünk. Itt megálltunk és az éjszakát itt töltöttük. Érdekes volt, amikor egy öregember pár szót kezdett magyarul mondani. Elmondta, hogy 1915-ben, mint hadifogoly került Magyarországra. Én és a szakaszom egy kisebb fészerbe került, ahol volt szalma. Fejemre húztam a katonasapkámat, és úgy aludtam. Másnap tovább indultunk és Halicson áthaladva, valahol egy kis faluban kötöttünk ki úgy, hogy a lovaink nem tudták kihúzni a sárból a szekereket. Az orosz lakosok hoztak kis mokány lovakat, amelyek kihúzták a szekereket. Nem volt nagy falu, de szép tiszta volt, minden házat szépen kimeszeltek. Azt hiszem 4-5 napot töltöttünk itt, majd újra útnak indultunk. Ismét egy kis településre kerültünk, és annak is a szélére, egy egyedülálló házhoz. A zászlóalj törzse és az én szakaszom itt lett elhelyezve. Az épületben lakott a zászlóaljparancsnok, de a háziak is ott laktak bent. A háziasszony egy 40 év körüli nő volt, és állítólag az apja élt vele. A nő rettentően mocskos volt. Olykor - olykor kilátszott a koszos, véres daróc szőttes alsója. Lehet, hogy ez védekező taktika volt a részéről. A portán állt egy csűr szalmával. Én is ott laktam a katonáimmal. Itt ért az első meglepetés. Állandóan viszketést éreztem. Megnéztem a fehérnemümet, hát a gatyaráncba tetveket találtam. Mások is tetvesek lettek. Kiderült, hogy előzőleg a visszavonuló oroszok is itt aludtak Gyorsan, a ruhák forrázásával fertőtlenítettünk. A tavaszi áradás után a Dnyeszter vize leapadt, és akkor előtűnt, hogy a visszavonuló oroszok a fegyverzetük egy részét a folyóba dobálták. Az aknavetős szakasz egyik tagja felfedezte, hogy használható aknavető is van lőszerrel együtt. A komplett aknavetőhöz összeszedtek aknagránátokat is. Találtak dobtáras géppisztolyt, rengeteg lőszert, ami dobozokban lecinezve vízmentes maradt. Ennek az aknavetőnek egy alkalommal nagy hasznát vette a szakasz.

Ott tartózkodásunk alkalmával egy érdekes eseménynek lehettem a részese. Parancsot kaptam, hogy a térképen megjelölt útvonalon, a térképen megjelölt pontra menjek el, hogy oda hintóval el lehet-e jutni. Ugyanis az ezredparancsnok meghívást kapott a németektől egy éles lőgyakorlatra. A legényemmel, Suha Andrással elindultunk kerékpáron, de figyelmeztettek, hogy az erdő, amelyen át kellett haladnunk partizános terület. A térkép alapján eljutottam a kijelölt helyre, és megállapítottam, hogy oda hintóval nem lehet eljutni. Visszafelé jövet ismét az erdőn kellett áthaladnunk. Egy vízmosáson, ahol keresztül jöttünk, úgy tűnt, mintha ránk lőttek volna. A legényem és én egyből eldobtuk magunkat a kerékpárral együtt, s megállapítottuk, hogy nem lövés volt, hanem az én kerékpárom kapott durrdefektet. Pár perc múlva vágtatva jöttek a huszárok, akik éppen arra járőröztek és hallották a "lövést". Megmutattam nekik a nagy durranás okát. Küldetésemről visszatérve elmondtam az észrevételemet, és nem ajánlottam a hintóval való közlekedést. Másnap 12 huszár kíséretével lóháton mentünk a bemutatóra. Egy jó kilátást nyújtó magaslaton álltunk meg a német tábornok és kíséretének társaságában. A gyakorlat célja az volt, hogy bemutassanak egy egység támadását géppuska és aknavetős támogatás mellett szorosan az egység elé való tüzeléssel. A baj akkor kezdődött, amikor az aknavetős figyelő nem vette észre, hogy az egység már beért arra a területre, ahol az ellenséget jelölték. Pont telibe találta egy akna a támadó egységet. Mi már előre láttuk a bajt. Kiss Lajos ezredes már előre mondta, hogy az egység bele fog szaladni az aknavetősök tüzébe. A nagy kiabálásra az aknavetősök észre vették a hibát és leállították a tüzelést. A német tábornok elrohant és három sebesült katonát betett a kocsijába és elviharzott. Mi pedig "gazdag tapasztalattal" visszaindultunk a körletünkbe. Az ezredes útközben csak annyit mondott: - Látod ezeket az embereket kár volt feláldozni. Körültekintőbben kellett volna ezt a gyakorlatot megszervezni.- Bennem rögtön az a kép jelent meg, amikor ’42 nyarán Hubón Széles főhadnagy, hasonló támadási módot mutatott be úgy, hogy rohant előre és állandóan dobálta maga elé a kézigránátokat. Visszatérve az elhelyezési körletünkre feltűnt, hogy a háziasszony minden délben pontosan 12 órakor a ház közelében levő trágyadombhoz megy egy vödörrel. Kiderült, hogy a trágyadomb ki volt képezve disznóólnak. Azt mondta, hogy a disznójuk van oda elrejtve. Beszéltünk róla, hogy ember is lehet ott, de a végén nem néztük meg.

Nagyon sajnálom, hogy dátumszerűen nem emlékszem vissza, de úgy május közepén kaptuk a parancsot, hogy fel kell váltani egy nagyon kivérzett német zászlóaljat. Helyünket estefelé elhagytuk. Az éjszakát egy erdőben töltöttük, és másnap még pirkadat előtt a szürkületben elkezdtük az előrenyomulást. Nagyon fontos volt, hogy a lehető legnagyobb csendben vonuljunk be, a Sztripán átkelve, Beremiány faluba, és észrevétlenül fokozatosan vegyük át az állásokat a németektől.

A falu domborzata völgyszerű volt. Felső része az arcvonalnál még sík, a másik vége felé a falu közepétől völgyszerűen mélyült, míg végül egy keresztbe futó még mélyebb völgybe torkollott, amely a Dnyeszterbe végződött. Az aknavetők ebben a völgyben voltak felállítva, az orosz aknavetővel együtt, melyhez ötször annyi gránát állt rendelkezésre, mint a többihez együttvéve.

A lövészárkok teljesen ki voltak építve. Bevonultunk az arcvonalba úgy, hogy két század került a lövészárkokba, míg egy század tartalékba maradt. Ők a falu széli házakban kaptak elhelyezést. A tartalék helytől egy törés nélküli egyenes futóárok vezetett a balszárnyi lövészárkokig. A lövészárok a domb peremén cikcakkba lett kialakítva, helyenként pihenővel, védő helyekkel. Olyan mély volt, hogy abból nem lehetett kilátni, Ezért figyelőpontokat képeztek ki úgy, hogy kivájták az oldalát, és egy lépcsőfokot hagytak, amire fel lehetett lépni. Külön voltak kiképezve a golyószóró- és géppuskaállások. Helyenként a lövészárkok mélységben is tagozódtak, ezeket futóárokkal kötötték össze. A páncéltörő ágyúnál az egyik löveg be volt ásva úgy, hogy a csöve a föld szintjét érte el. A másikat szétszedték és a temető szélén levő, egyik kriptába vitték le, és ott összeszerelve a pince ablakán tolták ki. Mind a két löveg jól volt álcázva, és nagyon jó kilövési területe volt. Nagyjából így nézett ki a zászlóalj elhelyezése az arcvonalban. Hozzá tartozik még, hogy az előbb említett keresztirányú völgy másik oldalán levő erdő egyik magas fáján képezték ki a tüzérség megfigyelő állását.

A lövészárok rendszer a falu szélétől kb. 250 m-re kezdődött, és egész közel volt a zászlóalj parancsnoksághoz, amely a falu szélén egy kőház pincéjében helyezkedett el. Ebben a házban volt az én elhelyezésem is. Az udvaron egy nagy istálló állt, ahol a lovakat tartottuk.

A sors adta, hogy az egyik század arcvonalában egy első világháborús bunker volt, amelyben a századparancsnok harcálláspontja lett berendezve. Érdekes, hogy szemben az oroszoknak is volt egy ilyen régi bunkerük. A 40 főre apadt német zászlóalj tőlünk balra az arcvonal erdős részében maradt. Az ezred alakulatai általában a Dnyeszter bal oldalán helyezkedtek el és a folyó a két állás között folyt. A mi esetünkben azonban az állásaink között már nem volt folyó, mert ott kanyarodott el egy nagy kanyarral. A mi arcvonalunk már a Sztripa torkolatától kezdődött, és közvetlenül álltunk az oroszokkal szemben. Úgy, hogy a jobb szárnyunk a 14/II egri zászlóaljhoz csatlakozott, míg az erdő szélén a németekhez. Ezen az erdőszélen volt a legkisebb távolság a két arcvonal között. Mindössze 40 méter úgy, hogy kézigránátokat dobáltak egymásra. Ebben az erdőcsücsökben a németek addig maradtak, míg mi le nem váltottuk onnét is őket. Ahol a két betonbunker volt, ott volt a legnagyobb távolság a két arcvonal között. Ez kb. 400 m lehetett. A két állás között húzódott el völgyszerűen a domborzat úgy, hogy mindkét állás felé emelkedett. A mi bunkerünk előtt kb. 150 m-re volt egy rommá lőtt épület. Ennek a pincéjébe volt telepítve egy őrszem telefon összeköttetéssel. Egy alkalommal ellőtték az oroszok a vezetéket. Nyeste honvédnek parancsot adtam, hogy javítsa ki a hibát. Azt mondta, nem megy, mert neki otthon két gyereke van. Ez háborúban parancsmegtagadás, szinte halálos bűn, de nem csináltam belőle ügyet, mert ketten is jelentkeztek, hogy elvégezzék a feladatot. Az egyik Lökös Béla putnoki származású, de egri, a másik Hasiló Ferenc nagyvisnyói lakos volt (ugyanúgy, mint Nyeste honvéd)

Teltek múltak a napok, de komolyabb dolog nem történt. Hébe-hóba az oroszok be-belőttek egy-két aknát, de nagyobb kár nem keletkezett. Egy délelőtt az egyik becsapódó gránát a templom előtt levő magas fenyőfa tetején robbant és ekkor megsebesült a szakaszparancsnok helyettesem, Tóth J. szakaszvezető, mert pont akkor ment arra. Helyére az ezredtörzsben levő Kovács József őrmestert (akivel mindig afférom volt) helyezte át Kékes Elemér főhadnagy távbeszélő parancsnok. Kovács elment ezredkihallgatásra, hogy ő inkább főbe lövi magát, mintsem Ferencsin zászlós legyen a parancsnoka. A végén Horváth Mihály szakaszvezető lett áthelyezve, aki már korábban is volt a helyettesem. Kovács Őrmester érezte azt a sok gonoszságot, amit velünk a kiképzés alatt tett, és ezért félt, hogy hozzám kerüljön. A sors fintora, hogy a háború után a 70-es, 80-as években Miskolcon a lakásom az ő lakásától alig 50 méternyire volt. Azóta már meghalt.

Persze a mi aknavetőseink is be-belőttek az oroszok állásaiba. Nem nagyon szabad volt lövöldözgetni, mert meg volt szabva a napi ellőhető lőszer mennyisége. Inkább spóroltak, hogy legyen tartalékuk. Minden délben az orosz állások felől jött egy vadászgép, elrepült felettünk, elment Potok Zlotiig (itt volt az ezred parancsnokság), ott megfordult és visszafelé jövet mindig végig géppuskázta az állásainkat. Egy alkalommal már vártuk a visszajövetelét és elrendeltük, hogy kézifegyverekkel fogadni kell. Mindenki tüzelt, és valószínűleg a pilóta megsebesülhetett, mert úgy nézett ki, hogy a gép éppen, hogy elérte az orosz állásokat, és mire a peremhez ért szinte súrolta azt. Pár napig csend volt, nem jött gép. Valószínűleg felderítette az állásainkat. Közben én szakállt növesztettem. A lovászom pedig egy bajuszkefét készített, beleírva "Bermiány". Mai napig sem tudom elképzelni, hogy hol veszítettem el és mikor.

Egyik napon az egyik kocsis és a legényem odajöttek hozzám és előadták, hogy a ház tulajdonosa gyakran bejön az istállóba felmegy a padlásra, és mindig visz valamit. Azt gondolták, hogy a szénapadláson van valami eldugva. Arra is rájöttek, hogy az istálló belsejének a mérete nem egyezik az épület méretével. Addig kutattak, amíg megtaláltak egy, a padlásról levezető létrát. Rájöttek, hogy az illető kereskedő lehetett, mert olyan jellegű árucikkeket találtak lent. Egyszer csak azt láttam, hogy a bennfentesek sütkéreznek és a legényem beállított mákos pozsonyi kiflivel. Utána főtt mákos tésztát is hozott. Amíg ott tartózkodtunk, jól éltünk. A többi katona is állandóan keresett valamit. Kincset, ami el van ásva valahol. Vasvesszővel a földet szurkálták, és egy fa alatt a vasvessző puha földet jelzett. Kiásták, és egy német katona tetemét találták meg, hátulról szúrták le. Ezután nem volt szabad senkit a faluba beengedni. A frontvonal közelsége miatt a falu lakossága ki volt telepítve. Az őrséget pedig megerősítettük.

Június 6-án, a balszárnyunkon levő németek éktelen lövöldözésbe kezdtek. A géppuskáikkal trilláztak. Örültek, hogy megkezdődött a partraszállás. Örömmel mondták, hogy most az amerikaiak és az angolok majd megkapják a magukét. Nem sejtették, nem sejthették, hogy mi lesz a vége. Pár nap múlva kivonták őket, és a helyükre egyik szakaszunk ment be. Az elvonuló őrnaggyal engem összehozott a sors, amikor Dániában voltam. Nagy volt a bizonytalanság. Mivel köztünk és az oroszok között nem volt folyó, és mindenféleképen foglyokat akartak szerezni, ezért elrendelték, vállalkozásban ejtsünk foglyokat. Önként jelentkezőket kerestek, akik vállalkoztak arra, hogy a szemközti orosz bunker környékéről foglyot ejtenek. Összeállt egy 6 fős csoport Ondok László zászlós vezetésével. Az egyik este el is indult a csapat. Tűzszünet volt elrendelve, tűzkészültséggel arra az esetre, ha be kellene avatkozni, az ellenséges erőket golyószóró és géppuskatűzzel lefoglalni. Az ellenséges oldalon egy elég hosszú horhos (vízmosta mélyút) vezetett fel a bunkerig. Ezen a horhoson haladtak Ondokék. Közben a felhők mögül kibukott a Hold, az oroszok észrevették őket. Beengedték a horhos közepéig a csapatot, és akkor nyitottak tüzet rájuk. Erre a saját erőink is elkezdték a tüzelést, és ennek fedezetében visszajöttek, de úgy, hogy a robbantásra szánt anyagot a vállalkozás helyettese, egy szakaszvezető, élesítve dobta az oroszok közé. Visszatértek az állásaink előtti helyre és már kiabáltak, hogy orvos kell, mert megsebesült a parancsnok, de mire átjutottak a vonalainkon addigra Ondok zászlós meghalt. Másnap tíz órakor az ezred katolikus papja tartotta szertartás mellett a beremiányi katolikus templom kertjében, a jobb oldalon temettük el, a tisztikar és a szakasza jelenléte mellett. Borongós idő volt, csepergett is egy kicsit. Így ért véget egy nemes lelkű harmadéves műegyetemista ifjú élete, aki megjárta a doni poklot is, és máson való segíteni akarással ásta meg a saját sírját. Ő volt a harmadik tiszti veszteség és az első tiszti halott. Mint jó barátra emlékezem vissza. Nem sok idő telt el. Újabb tiszti veszteség ért bennünket. Gömöri László tartalékos zászlós putnoki születésű, dombóvári református kántortanító, gyerekkori ismerősöm volt a következő. A lövészárok megfigyelő pontján alig, hogy fellépett a lépcsőre, hogy szétnézzen, máris fejlövést kapott. Hihetetlen, ahogy kidugta a fejét, a bal szeme felett és a sisak alatt kapta a lövést. Eszméletét vesztette. Azonnal elszállították, majd repülőgéppel Kassára vitték, de ott nem mertek hozzányúlni, mert a golyó a koponyát átütötte ugyan, de megállt az agyhártyánál. Messziről kilőtt géppisztolygolyó volt, amely két hónap alatt elvándorolt a koponya hátsó részére, és Budapesten a Bakkay Klinikán vették ki. Életben maradt, de a balszemét elvesztette. Mindezek közben továbbra sem volt fogolyszerzés. Úgy június 15-20. körül a jobbszárnyunkon lévő egriek készültek ugyanoda, ugyanazzal a céllal. A vállalkozás vasárnap éjjelre volt kitűzve és "kocsikázás" volt a fedőneve. Tüzelési tilalom volt itt is elrendelve. Arról volt szó, hogy éjjel 11-kor indulnak. Mindenki csendben volt és várt. Az állásaink előtt levő őrszem, mozgást jelzett, de nem látott semmit. A Dnyesztertől nem messze indult egy földút, ami az állásaink előtti domboldal közepe táján vezetett le a völgybe. Az út egyébként a térképen nem volt jelezve. Éjfélkor újra megkérdeztük, hogy mi van. Azt válaszolták, hogy még el sem indultak. Akkor a mi őrszemünk milyen mozgást észlelt korábban? Később le is fújták az egész vállalkozást. Az éjszakát továbbra is alvás nélkül töltöttük, mert mindig készen kellett lenni egy esetleges támadásra. Ez az éjszaka is úgy telt el, hogy semmi sem történt. Pontosan reggel négy órakor elszabadult a pokol. Kétórás pergőtüzet zúdítottak az állásainkra az oroszok. Reggel hatkor elhallgattak az ágyúk és megindult az oroszok támadása, főiránya a 8. század állásai, ahol a betonbunker is volt. A század emberei, mikor meglátták a rohamozó oroszokat, kiugráltak a lövészárkukból, és elkezdtek futni a falu felé. Sorsdöntő hiba volt a részükről, mert mindenki a hátába kapta a lövéseket. A századnak ötven százalékos vesztesége lett. Azok maradtak életben, akik a pergőtűz alatt meghúzódtak a lövészárkokban, és próbáltak védekezni. Közben a zászlóaljparancsnok bevetette a tartalék századot. A parancs az elveszett állások visszaszerzése volt. Lukács János hadnagy századának azt adta parancsba, hogy mindenki a régi állásba menjen. Ugyanis tartalékba vonulásuk előtt a 8. század körletében voltak. Így az egységek jól tudták, hogy merre kell menniük, és veszteség nélkül vonultak be az állásokba. Az oroszok látták, hogy csapdába estek, megkezdték a visszavonulást. Míg a pergőtűz tartott nem működött semmilyen összeköttetés és a felsőbb vezetésnek fogalma sem volt, hogy mi van. A támadás tisztázása után a tüzérségünk, a távolabbi németek tüzérsége is kezdte lőni az orosz állásokat és a hátterüket. A mi aknavetőseink minden gránátjukat kilőtték. Az oroszok egy kisebb osztaga az arcvonalunk és a falu közé szorult. Részben megsemmisültek vagy megadták magukat. Lettek bőven foglyok. A harc alig egy óra hosszat tartott. Közben érkezett egy német rohamlöveg is. Megállt az állásaink mögött és ámulva néztem, ahogy a löveg parancsnoka egy őrmester a rohamlöveg előtt állva adta a lőelemeket a golyózáporban. Az orosz állások felől csak kézi fegyverekkel lőttek. Úgy látszik jó volt a zárótüzünk, és sok eszközük megsemmisülhetett, vagy behúzódtak fedezékbe. Nagy veszteséget okozott a visszavonulóknak a jobbszárnyunkon levő géppuskánk. A pergőtűz alatt a géppuskát is fedezékbe vitték, és amikor a támadást megkezdték, akkor újra telepítették, és a visszavonulókat oldaltűzbe fogták. Az oroszoknak igen sok halottjuk és sebesültjük lett. A csatazaj elült. Kiderült, hogy az idő alatt, amíg mi az egriek vállalkozására vártunk, az oroszok az állásaink előtt levő telepített aknákat mind felszedték. A támadók pedig a be nem látható völgybe beszivárogtak és később onnét támadtak. A foglyok elmondták, hogy egy büntető ezredben támadtak, és ha sikerül az áttörés, akkor a büntetésüket elengedik.

Nehéz napok következtek. A történtek mély nyomot hagytak az emberekben. A 8. századot kivonták, és tartalékba tették. Az életünk már nem volt olyan nyugodt, mint korábban. Az oroszok most már napközben is többször tűz alá vettek minket. A faluba is többször belőttek. A zászlóaljparancsnok részére egy komoly bunkert építettek az árkászok, beljebb a faluban a frontvonal felé néző domboldal jobb oldalán. Nem sokáig volt ott, mert biztonságosabbnak érezte a baloldali dombon levő kőházat és a pincézettét. A helyére beköltözött az egri zászlóaljparancsnok.

Még a támadás előtti napok egyikén ismét átrepült felettünk egy orosz vadászgép. Vártuk, de nem jött vissza. Állítólag kényszerleszállást végzett 1944. június 25-én.

Egy orosz ezredes és egy főhadnagy volt benne. A dátum pontos, mert a róla készített fénykép hátoldalára az időpontot feljegyeztem, és a kép ma is megvan. A képet akkor készítette az egyik katona a szakaszomból, amikor Potok Zlotiba kellett mennie egy távbeszélős megbeszélésre.

Megbeszélés utáni uzsonna a szabadban.
Sapkánkon látható a fémből készült csapattesti jelzés,
amelyet nem rég vezettek be odakint.

Visszafelé megálltunk a hegyoldali úton kilőtt orosz harckocsinál, ahol páncélököllel lehetett gyakorolni. Csodálkoztam, hogy milyen erős, vastag páncélzata van a lövegcsőnek.

Az oroszok részéről továbbra is tartottak a napközbeni belövések. Egy ilyen alkalom majdnem végzetes volt számomra. Az új helyen a zászlóaljparancsnok épületétől nem messze a lövések zajára ki akartam lépni az épület ajtaján, amikor közvetlenül előttem kb. 50 méterre csapódott be az akna, és robbant. A villanást láttam, és ösztönösen a pillanat ezredrésze alatt visszaléptem és a csizmám orra előtt csapódott be egy tenyérnyi nagyságú repeszdarab. Ha a villanást nem látom, akkor pont derékba kapott volna. Ezzel nem volt vége a látványnak. Az ajtóból pont az átadott bunkerre láttam rá, amikor egy aknagránát, pont az előtt a bunker előtt csapódott be. Az egri zászlóaljparancsnok és a távbeszélő szakaszparancsnok pont az ajtóban álltak, és mind a ketten azonnal meghaltak. Pár nap múlva június végén a zászlóaljunkat leváltották. Potok Zloti melletti erdőben pár napig pihenőbe és ezredtartalékba vonultunk. Ez nem sokáig tartott, és újra a védőállásokba kellett mennünk.

A zászlóalj új harcálláspontja Koszcselnikibe került. Itt igen nagy lett a zászlóalj védőkörlete, de itt már a folyó köztünk és az oroszok között folyt. Az ezred mindhárom zászlóalja védőállásba volt a Dnyeszter bal partján. A falu egy enyhén lejtő domboldalon terült el. A faluba egy teljesen egyenesen vezető úton lehetett bejutni, melyet az oroszok teljesen beláttak. Érdekes és ötletes módon oldották meg az előzőek azt, hogy ne legyen belátható az út, és nappal is lehessen közlekedni. Oszlopokra feszített háromsoros dróthuzal közé favesszőkből kerítésszerű akadályt építettek és úgy helyezték el, hogy egyik a másik hézagját úgy takarja, hogy az egész út lefedett legyen. A faluban a zászlóaljparancsnoknak és a telefonközpontnak bunkereket építettünk, egymás mellé. Tetejét a faluban összeszedett gerendákból, ajtókból többrétegesen földelve próbáltuk biztonságossá tenni. A telefonközpont világítását nappalra úgy oldottam meg, hogy a faluból tükröket szedtünk össze és az egyik tükörről a másikra vetítettük a fényt, s végül a központra is nappali fény került. Éjszaka gyertyával világítottunk. Viszonylag nyugodt napokat éltünk, legalább is a parancsnokságon.

Egy csendes délután a bunker mellett.

Nem volt ilyen egyszerű a 9. század helyzete Hubiában, mert a mi állásaink a folyó partján, sima helyen, az oroszoké, a szemben levő parton, a magaslaton és az erdőben volt. Ők teljesen beláttak a mi állásainkba, és ha valaki nappal kidugta a fejét, vége volt. Egy szép nyári délután elhatároztam, hogy meglátogatom Lukács János barátomat Hubiában. Telefonon megbeszéltük a menetelemet. Koszcselniki és Hubia között a távolság 7-8 km volt. Ez a terület a dombvonulat peremétől le a folyóig enyhén lejtősödő vízfolyásokkal, horhosokkal szabdalt kisebb fás területekkel tarkított rész volt. A félúton voltak a miskolci tüzérek. Elindultam a legényemmel, vállamon a géppisztolyommal. Közben élveztem a szép tájat, s egy - egy felröppenő vadgerlét lelőttem. Kényelmesen sétálva elértük a tüzérségünket. Ott Holló Elemér főhadnaggyal, az üteg parancsnokával és más ismerősökkel elbeszélgetve tovább ballagtunk. Elérkeztünk Hubia magasságába és szemrevételeztem, hogy hogyan tudnánk úgy lejutni, hogy az oroszok csak későn vegyenek észre. A domboldal teljesen üres volt, még egy fa sem állt a kb. 300 méteres távon. Elhatároztuk, hogy a teljesen nyílt terepet lefutással tesszük meg. Úgy is lett. Mire leértünk az épületekhez, ahol a parancsnokság volt, már az első akna be is csapódott. Hamar bekerültünk az épület pincéjébe. A katonák a védőkörlet hosszában mind földbevájt fedezékben éltek. Nappal nem mozogtak, csak éjszaka járőröztek. A védőkörlete a századnak a Sztripa torkolatánál kezdődött és egészen Koszcselniki magasságáig tartott. A zászlóalj védőkörlete 17-18 km volt. A folyó ezen a szakaszon kerülte meg, egy igen nagy kanyarral a szemközti hegyet, amely a beremiányi állásokat már nem érintette. Szóval az oroszok az erdős részen, a magaslaton, míg a mi állásaink végig a lapos oldalon futottak. Itt Hubiától nem messze halt meg Tóth István tizedes putnoki fiú, aki egy éjszaka járőrözés közben aknára lépett, és felrobbant. Az oroszok kifigyelték az útvonalat, és az éj leple alatt csónakkal átjöttek, és több helyen aknát telepítettek. Látogatásom végeztével megint futva tettük meg az utat a peremvonalig, ahol egy búzatábla húzódott. Éppen, hogy felértünk, az oroszok észrevettek és elkezdtek lőni minket a nehézpuskájukkal. (Mi annak idején ezt a fegyvert, csinn-bummnak hívtuk, mert a kilövés hangja meghallása pillanatában már robbant is a lövedék.) Szaladtunk a búzatáblában előre és lehasaltunk, újra futottunk és újra hasaltunk. Mondtam a legényemnek, hogy ne előre, hanem hátrafelé kússzunk. Az oroszok pedig az eddigi futás irányának megfelelően lőttek. Jól kitoltam velük! Közben a tüzérek felfedezték, hogy oroszok vannak abban a horhosban, ahol én a vadgalambot lőttem. Kiderült, hogy már hetek óta ott voltak. Elmondták, hogy láttak engem, ahogy gerlére vadászom. Valójában az volt a céljuk, hogy fogságba esnek, csak nem tudták, hogy hogyan tegyék. Ahogy Hubiáról eljöttem, másnap az oroszok este cigányzenével lepték meg a magyarokat. Magyarul beszéltek hozzájuk, és azt mondták, hogy most ezután nappal is lehet menni a folyóra vízért, nem fognak lőni, de akkor a magyarok se lőjenek. Esténként mindig szólt a cigányzene. Nem sokáig tartott ez a jólét, mert július 19-én jött a parancs, hogy 20-án reggel 6 órakor meg kell kezdeni a visszavonulást. Feltűnés nélkül kell elszakadni az ellenségtől. Én éjszaka és hajnalban lebontattam a telefonvezetéket. Megpakoltuk a szekereket és elindultunk.

Én és a szakaszom a zászlóaljtörzzsel együtt meneteltünk. Délután letértünk az útról be az erdőbe, és néhány házból álló településen álltunk meg. Itt töltöttük az éjszakát. Harsányi alezredes kiadta a parancsot, hogy minden iratot, feljegyzést el kell égetni. A naplómat is elégettem, pedig most milyen jó lenne. A háziaknak adtam a katonaládámat, és a benne levő fehérnemüt, mert csak útban lett volna. Reggel tovább indultunk, de a rossz utakon nehezen haladtunk. Tudtam, hogy egy kisebb folyó hídján kell majd áthaladnunk, amelyet 16 órakor fel fognak robbantani. Visszamentem egy darabig, mert az egyik szekerem lemaradt, melyen a vezetékes anyag volt. Siettettem őket, de mire a domb tetejére értünk, abban a pillanatban robbant a híd. Lementünk, és nem volt más hátra, hogy a szekeret otthagyjuk. A vezetéket és a készülékeket bedobáltuk a folyóba. Két ember a híd roncsain, a kocsis a lovakkal, én pedig úszva mentem át. Nem messze, erdőbe és emelkedőre vezetett az út. Alig értünk be az erdőbe, amikor már megjelentek az oroszok a dombtetőn. Leültem, kiöntöttem a csizmámból a vizet, és mentünk tovább. Szomorú látvány tárult elém. Mindenütt eldobott felszerelések és fegyverek hevertek szanaszét. Felvettem egy golyószórót és három tárat hozzá, és cipeltem órákon át, de az első pihenőnél nem láttam célját, hogy tovább cipelje. Letettem és otthagytam. Bíztattam a velem levőket, hogy ne hagyják el magukat, és menjünk tovább egész éjszaka, mert másnap 9 órakor robbantják a nagy hidat a Dnyeszteren. Másnap Monaszterzsiskán áthaladva találkoztam Marcsinyi Sándor putnoki fiúval, aki a híradósokkal volt ott. Mindenfelől özönlött a katonaság. Utolértem az alakulatomat. Hogy a Dnyeszter hídját hol léptük át, nem emlékszem, de nagyon hosszú volt. Talán Halicsnál lehetett. A hídon átjutva a folyó jobb partján voltunk. Egy hegylábánál telepedtünk le, a hídtól látótávolságban. Este, a sötétségben látványos volt, amikor a híd két végétől a tüzérség lőtte egymást, és az ágyúlövedékek, mint piros izzó gömbök repültek egymás felé. Sehogyan sem sikerült összeköttetést teremteni az ezreddel. Éjfél felé én ültem a rádióhoz, és távíró üzemmódban nagy nehezen sikerült a kapcsolat felvétele rövid ideig. Csak annyi eligazítást kaptam, hogy másnap az út menti villanyoszlopok vezetékére kössek rá, mert áramtalanítva vannak. Ekkor éjszaka tudtam meg, hogy a 13/II zászlóaljnál szolgáló két barátom Juhász Endre és dr. Benőcs László előző nap Milovánál elesett. Ez július 23-án volt. Másnap rákötöttünk az útszéli villanyoszlopon levő vezetékre, és megkaptuk a további parancsot. Reggel, mikor elindultunk a szűk völgyben a baloldali hegytetőn már ott voltak az oroszok, de nem lőttek ránk. Estére egy faluba kellett reteszállásba menni a szakaszommal. Mi voltunk az ezred utóvéd zászlóalja, és én az utóvédszakasz parancsnoka. Elvonult mindenki, csak én maradtam a faluban. Itt egy nagy ellátó raktár volt, amit akkor gyújtottak föl, amikor én odaértem. A falu lakói ott szaladgáltak a raktár körül. Megsajnáltam őket és megengedtem, hogy amit ki tudnak hozni, azt vihetik. Bent már az égő liszt füstje és szaga nem volt biztonságos, de azért én is beküldtem az embereimből, hogy hasznos dolgot hozzanak ki, mert a visszavonulási parancs úgy szólt, hogy az élelmezés a helyi beszerzések alapján történik. Az én embereim egy láda húskonzervet (1 kg-os) hoztak ki, mert már nem lehetett tovább maradni a füst miatt. Reggel mindenki magához vett egy doboz konzervet, és elindultunk a többiek után, de azok már messze jártak és nem értük utol őket. Délfelé egy domboldalon húzódó mellékúton leültünk a fák alatt és próbáltunk enni, de nem tudtuk a konzerveket felnyitni. Végül nagy nehezen a szuronnyal sikerült. Nem engedtem, csak a konzerv felét megenni, mert féltem, hogy gyomorrontás lesz a vége a nagy evészetnek. Nem tudtam, hogy hová vezet az út, de mentünk előre. A dombtetőre érve megpillantottuk a távolban a Sztaniszlauba vezető utat. Itt már nagyon keveredett a katonaság, nem volt semmilyen rend, sem fegyelem. Az utat elérve szóbeli parancsot kaptam az ezredparancsnoktól, hogy tudjam meg a hadsereg parancsnokságon, hogy hol van az alakulatok gyülekező helye. Szerencsém volt, mert egy páncélos alakulat vonult vissza teherautóval, amelyre felkapaszkodtam. Kérdeztem, hogy hol vannak a harckocsik. A válasz az volt, hogy mind megsemmisültek Kolómea térségében, őket pedig visszarendelték Budapestre. Így gyorsan a hadsereg parancsnokságra értem. Valahol Sztrij környékén lehetett. A gyönyörű, egyemeletes, piros tetejű kastélyban megtudtam, hogy hol vannak azok a katonák, akik elszakadtak az alakulataiktól, és az ezredünk gyülekező helye hol legyen. Itt sok katonát őriztek a csapatcsendőrök. Ezekből a 20. hadosztályba tartozókat kb. 2000 főt mind magammal vittem függetlenül, hogy milyen fegyvernemhez tartoztak. Ekkor a hadosztály-parancsnoksággal sem volt kapcsolat. Kiss Lajos ezredes fogta össze a csapatokat.

Másnap a Sztaniszlau feletti dombokon ellentámadásra mentünk. Az éjszakát a földön fekve töltöttük. Még jóformán nem is pirkadt, amikor teljesen csendben megindult a csapat. Dombos vidéken haladt a támadásunk. Az egyik dombtetőn az orosz géppuskás még akkor is tüzelt, amikor a katonáink már a hátának szegezték a puskájukat. Nem vette észre a nagy tüzelésben, hogy közben mi már a háta mögé kerültünk. Egy hatalmas, derék, 2 méteres katona volt, és megszeppenve tartotta fel mindkét kezét. Itt két érdekes dolog is adódott számomra, mely a támadásunk alatt történt. Rögtön az ellentámadás megindulásakor Katona László zászlós éppen kiáltott és tárva-nyitva volt a szája, amikor lövést kapott, ami a nyitott száján ment be és csak kimeneteli nyílást ütött. A szerencse nem kerülte el, mert ez egy jól irányzott fejlövésnek indult, és még a fogazatában sem tett kárt. Csodálatos dolog, szinte hihetetlen! Nem sokkal később bal felől a domboldalon jött lefelé Jurass főhadnagy, kezében a birgeri csizmája, melyet le kellett vágni a lábáról, hogy a láblövését be tudják kötni. Mindkét sebesült részére óriási volt ez az esemény, mert számukra itt véget ért a háború. Dél felé az oroszok erősítést kaptak, és mi megkezdtük a visszavonulást. Úgy 14 óra körül azt a parancsot kaptam, hogy derítsem fel a nem messze levő falut, hogy van-e ott ellenség, vagy sem. A falu közepébe érve megláttuk az oroszokat, sajnos ők is észrevettek, és rögtön elkezdtek tüzelni. Visszahúzódtunk a falu végére. Úgy jutottunk ki a faluból, hogy a bennünket biztosító géppuska el kezdte lőni a falu szélét, és mi ennek a fedezete alatt eljutottunk egy búzatáblába. A baj akkor jött, amikor az oroszok légi támogatást kaptak. Két orosz vadászgép lőtte a búzatáblát, de szerencsére senkit sem találtak el, viszont a géppuskásunk is elvonult, s így már csak a szerencsében bízhattam, hogy élve kijutunk innen. Addig kúsztunk a búzatáblában, amíg át nem jutottunk a domb peremén. Mentünk a zászlóalj után, és egyszer csak a mellettem lépkedő katona összecsuklott. Oldalról jött lövés találta combon. Szekérre tettük és mentünk tovább. Sztaniszlauba érve az úton, lóháton jött felém Jirkovszky Imre tüzérzászlós, aki Putnokon szomszédom volt, és sok kártyacsatát vívtunk otthon is, meg Miskolcon is. Utána nemsokára Fegyverneki Lajos zászlóssal találkoztam, aki a tiszti iskolán volt hallgató társam a nyíregyháziaktól. Nem volt megállás. Mindenki haladt a városon keresztül, mert az oroszok már nagyon közel voltak, az ágyúzásuk közelről hallatszott. Az oroszok Kolomea és Delatin felett tért nyertek, és gyorsan haladtak előre. Az irányt Bohorodzsányon keresztül vettük, de itt egy magasabb domboldalról oldaltüzet kaptunk. Óriási volt a kavarodás, mert még itt nem számoltunk az ellenséggel. Mindenki rohant amerre látott. Az embereimmel én egy erdőbe keveredtem, ahol egy faházban vizet kértünk. A mama tejet és földfekete kenyeret adott. Gondolom, nagyon félhetett. Tovább mentünk, és egy útra értünk, ahol semmilyen forgalom nem volt. Egy elhagyott teherautó állt az egyik kanyarban. Esőre hajló idő volt, és két katonát visszaküldtem a teherautóhoz, hogy a ponyvát hozzák el, és sátrat állítunk, esetleg itt éjszakázunk. Az eső elállt. Nemsokára jött a kocsi gazdája, és rimánkodott, hogy a ponyvát adjuk vissza, mert neki abból baja lesz. Odaadtam! Tovább mentünk, és amikor a hegytetőre értünk, ahonnan messzebbre lehetett látni, a szemünk láttára lőttek le az orosz vadászgépek egy kéttörzsű magyar felségjelű felderítő gépet. A felderítő gép igyekezett menteni magát különböző manőverekkel. Cikáztak jobbra-balra, fel-le. A két orosz vadászgép úgy repült utána, mint fecske a bogár után. A felderítő gép füstölt, ahogy eltűnt a szemünk elől, a két orosz pedig tovább repült. Az estét egy faluszéli házban töltöttük, amely két helyiségből állt. A szobába nem mehettünk be, mert ott egy német volt beszállásolva, és így a konyhában a földre telepedtünk le. A sarokban egy ágy állt, amelyen feküdt egy nő, a háziasszony. Mivel ez erdőségekben mindig kell tartani partizánoktól, én a pisztolyomat csőre töltve magam mellett tartottam. Egyszer csak nyílt az ajtó és belépett a német katona. Észre sem vette talán, hogy mi ott fekszünk. Egyenesen az ágyhoz ment, rámászott a nőre, és dolga végezte után bement a szobába és lefeküdt. Reggel tovább indultunk, s dél felé egy erdő szélén a fák alatt lepihentünk a napfényes lombok alatt. Előttünk a völgyben katonák jöttek, azt hittük, hogy oroszok. Már lőni készültek egyesek, amikor a távcsővel megnéztem, és megismertem a 13/II zászlóalj egyik hadnagyát, Kapári hadnagyot. Észre sem vettek, nagyon bágyadtan haladtak előre. Alig telt el 20-25 perc, és ismét katonák jöttek a völgyben, de ezek már oroszok voltak. Mondtam a katonáknak, hogy fedezékbe húzódjanak. Az oroszok észrevettek és elkezdtek ránk tüzelni. A tűz alatt észre sem vettem, hogy a többiek elhúzódtak, és csak egyedül maradtam ott. A fára felakasztott tölténytáskámban levő zsebórámat szétlőtték. Közben a hátam mögött is feltűntek az oroszok. Lapultam, majd óvatosan nagyon körültekintően eljutottam egy bozótosba és azon keresztül a két csapat között átkúszva bementem a városkába, Dolinára. Ott találtam Kiss Lajos ezredest, dr. Szarka Zoltán főhadnagyot és Szép József hadnagyot. Megörültünk egymásnak, hogy élünk, és a bohorodzsányi oldaltüzet megúsztuk. Reggel mindannyian megborotválkoztunk, közben kialudt a villany, és az oroszok elkezdték a várost lőni. Gyorsan kaptuk a holminkat, és igyekeztünk ki a városból, egy meredek hegyoldalon. Menetközben egy útkereszteződéshez értünk, ahol az út háromfelé vezetett, s közben Szép József valami miatt lemaradt. Erre Kiss Lajos Szarka Zoltánnak azt mondta, hogy: - Várd meg itt Szép Jóskát, mi ezen az úton megyünk Imrével tovább.- Továbbmentünk, és egy újabb hármas útkereszteződéshez értünk. Itt én maradtam hátra a többieket bevárni. Vártam, de csak nem jöttek. Eltelt vagy 20 perc, és már ezt a dombot is kezdték lőni az oroszok. Elindultam az ezredes után, de többé nem találkoztam össze egyikkőjükkel sem. Továbbmentem, és megláttam egy utat, ahol végeláthatatlan sorban meneteltek a katonák és a járművek. Besoroltam közéjük, mert 13-asok is voltak köztük, sőt a legényem is meglett. Szinte csak lépéseket haladtunk előre. Mindkét oldalon hegyek magasodtak. A balra eső hegy lábánál az út szélén sok ágyú állt egymás mellett, s köztük gúlába rakva az ágyúgránát, de a német katonák nem voltak sehol. Így araszolva órák alatt értük el az út végét, ami jobbra bekanyarodott egy újabb völgybe. Ez már a Kárpátok keleti oldalának egyik völgye volt, de nem tudtuk, hogy hol vagyunk. A völgy nem volt széles, és a menetirány bal oldalán, vagy 20 m-es szakadékszerű mélyedésben futott egy gyorsfolyású patak. Ebbe a patakba jobb oldalról meredek, kis sziklás völgyekkel pásztázott vízfolyások vezettek be. A menet állt, mert állítólag a szombathelyi hadosztályparancsnok bíráskodott a hadosztályából elcsellengett katonák felett. A csapatcsendőrei állták el az utat. Állítólag kivégzéseket akart tartani, vagy tartott is. A tömeg felháborodására, meg egy harckocsi fenyegető viselkedésére megmozdult a menet. A harckocsi parancsnoka diákkori ismerős volt, és még ma is él. A völgy 15-20 km hosszú lehetett. Az út végével szembeni hegyoldalra elért egy szovjet felderítő egység, és tüzet nyitott az ott megrekedt és álló menetoszlopokra. Hamar elhallgattatták. Mindenki abban a tudatban volt, hogy ha beértünk a Kárpátokba ott már vár minket az Árpád-vonal. Nem volt semmi, legalább is ott nem. Estére a völgy közepéig értünk. Reggel a tüzérségünk elkezdte a felfejlődött oroszok állásait lőni, akik már a Ludvikovka falu feletti magaslatokra értek fel és a tüzérségük elkezdte lőni a völgyet, az állásainkat. Nagy volt a rohangálás. Mindenki fedezéket keresett. Én is az egyik hegyi patak felé rohantam, amikor a közelembe vágódott be egy ágyúlövedék. Csak később tudtam meg, hogy a légnyomás vetett be a patakba, és a vízben feküdtem másfél napig. Miskolci légvédelmis tüzérek vonultak arra, és Bellay István gyerekkori barátom és szomszédom mikor megtudta, hogy a 13-asok vannak ott, felőlem érdeklődött, és azt mondták neki, hogy: "Ma délelőtt esett el". Ezt később megírta haza az édesanyjának. Putnokon édesanyám háta mögött suttogták az emberek, hogy "ennek is elesett a fia". Most jön a közmondás: akinek halálhírét keltik, az hosszú életű lesz. Talán igaz is a közmondás mert, azóta 59 év telt el, és a 83. évemet taposom! Visszatérve az előzményekhez a legényem és néhány katona a keresésemre indult. Nehezen találtak meg, mert a vízben nem kerestek, és csak véletlenül vett észre az egyik katona. Felpofoztak, mire magamhoz tértem, de nem bírtam felállni, mert nagyon átfáztam a hideg vízben. Onnét kb. 6-7 km-re volt a völgy végén, pár házból álló Viszkov nevű település. Itt volt magyar orvosi segélyhely. Kaptam valami injekciót, és beutaltak a kórházba, de először a vérző sebesülteket szállították el, mert nem volt elég jármű. Az éjszakát a segélyhelyen töltöttem. Közben közeledtek az oroszok, és menekülni kellett. A legényem és egy másik katona (a nevét már elfelejtettem, de arca előttem van) támogatásával elindultunk az erdőkön átvezető úton Toronyára. Az út odáig kb. 12-15 km volt. A hegy tetejéről lehetett látni, ahogy az erdő közepén kanyargott az út. Sokan mentünk. Egyesek le akarták rövidíteni az utat, és hiába mondtam nekik, hogy jobb, ha sokan vagyunk együtt, többen nem hallgattak rám. Ők lerövidítették az utat, elindultak toronyiránt az erdőn keresztül. Mi rendesen megérkeztünk. Azok, akik rövidítettek, csak másnap délben érkeztek meg gatyára vetkőztetve és mezítláb. Toronya, egy kis, meredek és keskeny völgyben, csak faházakból álló falucska volt. Engem másnap teherautón a munkácsi kórházba szállítottak. Két nap múlva a legényem is megjelent a holmimmal. Egy hétig feküdtem Munkácson, majd az orvosok azt mondták, hogy ők itt nem tudnak velem semmit kezdeni, és elszállítanak a sebesültszállító vonattal Debrecenbe. A legényem is velem jött, és ott kértem, hogy Miskolcra kerüljek át. A légnyomástól származó kábaság lassan megszűnt, csak az erős derékfájás maradt, és a mozgáskorlátozottság. Az orvosom, aki ott kezelt azt mondta, hogy lelkileg készüljek fel, hogy ez többhónapos kezelés lesz. Ezután átszállítottak Miskolcra, a legényemet pedig leszerelték. Miskolcon a Tóth Pál Leánygimnázium épületébe kerültem, az ott működő hadikórházba. Ez a Szemere kerttel szemben volt, ahol most egy lánykollégium van. Kezdtem felpendülni, csak akkor volt rossz, amikor légi veszély alkalmával az óvóhelyre kellett menni minden járó betegnek, ami nem volt olyan közel. A Dózsa György utca végén a Bábonyi bérci pincesoron volt egy igen nagy óvóhely. Rendszerint a kórházat vezető orvos őrnaggyal sétáltunk ki.

Ezredünket a Dnyeszter körüli harcokba 1944. év tavaszán vetették. A csapatok harci szellem igen gyenge volt. Ennek az lett a következménye, hogy az első orosz támadás alatt az a Dnyeszterhez vezényelt hadseregünk katonái fejvesztetten rohan vissza egészen a Kárpátokig. Erről bővebben tudna beszélni Szarka Zoltán barátom, aki e frontszakaszon, mint csapat csendőr teljesített szolgálatot. Én is az ő autójában tartózkodtam egészen a Kárpátokig. Ott megállítottak bennünket és a visszaözönlő sereget. A Kárpátok azon részén jobb és bal oldalt német tüzérség helyezkedett el.

A továbbiakban pontos részletekre már nem emlékszem. Ezredünk a továbbiakban állandóan délre vonult egészen Aradig. A továbbiakra nem emlékszem. Eljutottunk egészen Ozoráig, ott estem fogságba.

Ozoráról több magyarországi kisebb táborokba szállítottak én pl. Sárbogárdon töltöttem hosszabb időt. Végül is 1944 telén Temesváron találtuk magunkat. A temesvári tábor olyan gyűjtőtábor volt, ahol különböző nemzetiségi hadifoglyok voltak lehelyezve. Rettenetes volt. A táborban pusztított a flekktífusz. A tífusz terjesztője a tetű volt. Az pedig rengeteg volt bennünk. Naponta száz számra pusztultak az emberek, akiket tömegsírokban hantoltak el.

Karácsony táján egy orosz tiszt jelent meg a barakkunkban. Ez azt mondta, hogy fel akarnak állítani egy magyar hadosztályt, akik a németek ellen fognak harcolni. Választani kellett a flekktífusz, vagy a németek elleni harc között.

Tömegesen jelentkeztünk és már 1945 januárjában megalakult az Önkéntes Hadosztály. A tábor többi foglyaitól szöges dróttal kerítettek el. Kiképzést kaptunk. Sőt a városba is ki lehetett menni.

Később megtudtuk, hogy a Dunántúl is már az oroszok kezén van. Az oroszok azt mondták, hogy hazavisznek bennünket. Valóban az egyik ezredet zeneszóval vagonírozták, majd még másik két ezredet is. Én többed-magammal a temesvári táborban maradtam, de nem sokáig, mert onnan Romániába, egy másik nagy gyűjtőtáborba Focsaniba vittek. Innen Constancába kerültem, majd munkára szólítottak, én többedmagammal a Krimi-félszigetet választottam. Itt kb. egy évig voltunk, majd északra, Moszkva felé szállítottak. 1947-ben, ha erre jól emlékszem, Lettországba, Vindau (Vilnius) kikötő-város táborába kerültünk. Előbb rosszul mondtam, ez a város Litvániában van. 1947 nyarán jöttem haza

Lukács János hadnagy

Szodorai Elemér zászlós

Gáspár Géza hadapród őrmester

Gergely Kálmán hadapród őrmester

Szikla Zoltán hadnagy

Ondok László zászlós

Déri Mráz Árpád zászlós

Bálint Lajos hadnagy

Kékes Elemér főhadnagy

Dr. Bánlaki László 4427. 46. 0275. tartalékos zászlós

Dr. Muszbek Mihály tartalékos orvos.zászlós

Gulyássy László főhadnagy

Jurányi Bálint 1445. 13. 0621 főhadnagy

Katona László 1002. 18. 0096. tartalékos zászlós

Széles Vince 1136. 14. 0030. tartalékos főhadnagy

Szauerwald Lajos 3221. 20. 0497. hadapród őrmester

Kanász István 0605. 21. 0158. hadnagy

Miklós Emil hadapród őrmester

Dr. Benőcs László

Juhász Endre

Plajner János főhadnagy (1917-1945)

Dr. Pipa Rezső orvos százados

Zámbó Béla t. hadnagy

Dr. Földes Pál hadapród őrmester

Vitéz Csőke József főhadnagy

Erdélyi Gábor t. zászlós

Simon Károly hadnagy

Kálnoki Domokos százados elhunyt 1979-ben

Bohus Zoltán ezredes elhunyt 1950-ben Budapesten

Hunfalvay László főhadnagy elhunyt1958-ban Oslóban

Pajor László százados elhunyt 1981-ben Miskolcon

Rasztoczky Imre főhadnagy elhunyt 1982-ben Miskolcon

Bárdfalvy Mihály főhadnagy elhunyt1970-ben Balatonalmádi

Papp-Váry András százados elhunyt 1977-ben Abaújszántón

Selmeczy Gyula főhadnagy elhunyt 1965-ben Miskolcon

Külkey Dénes Százados (1913-1991)

Ludovikát végzett. A 13. gyalogezrednél 1939-től szolgált. Beosztott tiszt, majd századparancsnok. A doni arcvonalba mint a 13/5. század parancsnoka vonult ki. 1943 január elején őt bízták meg a páncéltörő kiképzés megszervezésével. Ez volt a szerencséje, mert így elkerülte az áttörés és a visszavonulás borzalmait. Frontszolgálatát követően továbbra is a 13. gyalogezred állományában maradt. 1944-ben hadiakadémiára vezényelték. A világháborút követően végelbánás alá vonták és elbocsátották a honvédség kötelékéből. 1989 után visszakapta rendfokozatát, majd 1995-ben posztumusz őrnaggyá léptették elő.

Hadjáratokban való részvétel: arcvonalban: 1942-1943 13 hó

Hadiszolgálat a magyar honvédségben:

1942.IV.1.-1943.VII.19-ig VII. hadtest paracsnokság Don, törzs szakaszparancsnok, zászlós. 1944.IV.1.-44.X.6. 13. Gyalogezred III zászlóalj 7. Század Galícia, Kárpátok, századparacsnok, hadnagy, főhadnagy. 1944.XII.29-1945.III.24. 57/II határvadász portyázó osztály, századparancsnok, főhadnagy.

9. Határvadász hadosztály 7. Zászlóalj, századparancsnok, főhadnagy 1945.III.24.-1945.V.2.

Hadifogságban: 1945.V.2.-XI.5. 7 hó (Kaltavek, ober Bayern-nél esett hadifogságba, Neu-Biberg-i és Bad-Aiblürg-i hadifogolytáborban volt)

rendjelek, kitüntetések:  Felvidéki emlékérem 1939.,Erdélyi Emlékérem 1941, Okleveles dícséret 1942

Tűzkereszt I. fokozata

Dudaskó Zoltán tart. gyal. hdgy.

(Rudabánya, 1912.XI.30., Grusz Irma -)292/569
Végzettsége:kereskedelmi érettségi (Miskolc, 1932)

Tényleges katonai szolgálata:13. gyalogezred árkász század (1934.X.5-1935.IX.20.). Több különleges fegyvergyakorlatra hívták be: 13. gyalogezred árkász század - szakaszparancsnok (1936, 1937), 7. határvadász zászlóalj (Sátoraljaújhely, 1939), 1. határvadász zászlóalj potyázó százada őrsparancsnok (Rimaszombat, 1939), 13/I.III. gyalogzászlóalj- szakaszparancsnok (1940), VII. élelmező osztály - beszerző tiszt ( Miskolc, 1941.)

Rendfokozata: karpaszományos őrmester (1935.IX.), zászlós (1939), hadnagy (1942.I.1.) Szolgálata: (Front): a 13/I. gyalogzászlóalj vonatparancsnoka (1942.X.1-1943.V.1.). 13/I. gyalogzászlóalj vonatparancsnoka (1944.IV.17-1944.XI.), kórházban (Sopron), 57. gyalogezred (Csallóköz, Salzburg, 1945.III.20-V.30.). Hazafele jövet kapták el Bécsnél az oroszok, 1948.V.20-ig volt fogságban (Sopronkőhida, Foksany, Csernigov, Kijev).

Kitüntetései: Bronz Sigunm Laudis hadiszalagon a kardokkal (1943), I. osztályú Tűzkereszt, Felvidéki Emlékérem, Erdélyi Emlékérem; hadseregparancsnoki okirati dicsérő elismerés vonatszolgálatért (1942 ősze).

Szép József tart.gyal. hdgy.

(Mezőkövesd, 1914.VIII.31.,Mezőkövesd 2002 XI.12. Szemán Ilona -) 297/7 Asz: 0496-14-0517.
Végzettsége:  tanítóképző (Eger, 1937)

Tényleges szolgálata: 13. gyalogezred (1937.X.5-1939.I.6.), különleges fegyvergyakorlat: 13. gyalogezred (1940.VI-1941.I.10.).

Rendfokozata: hadnagy (1942)
Tanfolyamai: tartalékos tiszti (Miskolc, 1937.X.1-1938.VI.5.)

Szolgálata: (Front): 13. gyalogezred ezredtörzs - ezred II. segédtiszt (1942.III.15-1943.II.16.). Hejőcsabán szerelt fel, a frontra 1942.V.11-én indultak. 1943.I.8-tól szabadságon volt. 13. gyalogezred - ezred II. segédtiszt (1943.XII.7-1944.XII.6.) "Ekkor a Dnyeszteri frontra mozgósitották az ezredet, ahonnan a nyár folyamán visszavonultunk. Először kb. egy hónapig a Kárpátokban voltunk védőállásban, majd Aradra kerültünk, onnan Lakitelekre. Innen Székesfehérvár irányba toltak át bennünket, ahová azonban már nem értünk el, mert Nagy Pál ezredes, volt ezred parancsnok elesett…" (Levele 1975) Ozoránál esett szovjet fogságba 1944.XII.6-án, fogságban 1947.VI.14-ig volt.

Kitüntetései: Felvidéki Emlékérem, Erdélyi Emlékérem, Délvidéki Emlékérem

vitéz.Gömöri László tart. gyal. zls.

(Putnok, 1917.VIII.11., Győr Katalin -)26614
végzettsége: Sárospatak tanítóképző (1936)
Asz.: 0546-17-0040
Rendfokozata: karpaszományos őrmester (1941.X.1.), zászlós (1942.X.1.)

Tanfolyamai: tartalékos tiszti ( Miskolc, 1941.III-VI., 1942.I-IV.), vonat tiszti (1942)
1940.XII.2-án vonult be a 13/III. gyalogzászlóaljhoz, tényleges szolgálata 1942.X.1-ig tartott.

Szolgálata: (Front):13/III. gyalogzászlóalj szakaszparancsnok (1942.V-1942.VIII.30.). Sebesült: 1942.VIII.8. Pereshaja - bal lábszár lövés és légnyomás, a 299.sz.vöröskereszt hadikórházba 1942.IX.1-jén vették fel. Felépülése után a tornalji zászlóaljnál volt kiképzőtiszt. 13/III. gyalogzászlóalj - szakaszparancsnok (1944.IV-VI.11.). 1944.VI.11-én Beremiáni-nál fejlövést kapott. 1954-ben írott önéletrajza szerint: "…1944-ben sulyos feljövéssel kerültem haza. A jobb szememre megvakultam, a bal meggyengült, a koponyámon egy 5 Ft nagyságu csonthiány van." Hadifogságba nem került.

Kitüntetése:. osztályú Tűzkereszt

1914 szeptember 8.-án született Gyöngyösön. Miskolcon a felsőkereskedelmi iskolában érettségizett 1934-35-ben. Katonai szolgálatra 1937-ben vonult be a 13. gyalogezredhez. 1937 október 5.-től 1944 március végéig megszakítás nélkül szolgált. A bevonulását követően 1937 decemberében karpaszományos őrvezetővé léptetik elő, raj, majd szakaszparancsnok. 1938 szeptember 20-tól hadapród őrmester. Részt vett a délvidéki bevonulásban. 1941 április 15-től Miskolcon szakaszparancsnok a 13/5. századnál. 1941 novemberében Tornaljára helyezik a 13/7. századhoz. A Donhoz is a tornalaji zászlóalj kötelékében kerül ki. 1942 augusztus 7.-én a scsucsjei hidfőcsata első napján comblövés által súlyosan megsebesül.1944 márciusától ismét az arcvonalban ezúttal az Észak-keleti Kárpátokban harcol a Dnyeszternél, majd a Duna-Tisza közötti harcokban. 1944 december 27.-én egységét elhagyja. 1945 januárjában Rimaszombatnál esik hadifogságba. Beáll a demokratikus hadseregbe és Jászberényben lesz az 1.hadosztálynál századparancsnok.1946-ban személyi tartalék állományba helyezik.

Krisztián György